Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Fekete István: Számvetés (elbeszélés)
FEKETE ISTVÁN Számvetés (Részlet a szerző most készülő regényéből) . . . Szeretek nagyanyámmal aludni, mert csodálatos meséket tud, amelyeket mind igaznak érzek, bár sohasem jutunk a végére, mert közben elalszom. De a következő est valami hasonló gondolata, eseménye, tárgya, hangja olyan tisztán emlékezetembe hozza a tegnapot, a hang, a kép, a történet hasonlóságát, hogy szinte összekeveredik a jelennel, anélkül azonban, hogy az idő, környezet, a jelen valóságát zavarná. Emlékeimnek ezek a csodálatos tulajdonságai ma is megvannak (alig hat- vanegynéhány év múlt el azóta), és ahogy visszaemlékezéseimet írom, az emlékek, a környezet, a táj, az emberek, állatok, barátok, nevek, időjárás, meleg és hideg, puha meleg por mezítlálbam alatt, a kemény hideg jég a csizmám alatt, varjúkárogás, kutyaugatás, szdkérzörgés vagy szánkócsengők gyöngyöző csilingelőse az utak felett. . . mind-mind újra megszólalnak és toliam alatt pontosan akkor jelentkeznék, amikor jelenésük másodperce elérkezett. Abban az időiben persze még nem gondoltam arra, hogy bizonyos dolgok szinte múlthatatlanul vésődnek emlékezetembe, míg sok másokat — talán hasznavehetetleneket — nyomtalanul elhord iá múló idő. Ahogy mindezeket leírom és gondolataim lágy csapongását figyelem: immár Margit jelenik meg előttem, amint átmegyünk az utcán. Majdnem sötét van már, de a tél elmúlt. A falu utcájának homályos völgyében nem látok embert. Távolabb egy kutya ugat és a levegőben puha1, kissé kesernyés füstje száll a nyers akácfának. Ügy érzem, hogy Margit mondani akar valamit, de nem szól, csak megsimogatja hátam, mintha tétova gondolataimra válaszolna, és érzem, világosan érzem, hogy erről az estéről beszélni nem szabad. De ezt a gondolatot kimondani tétovázva bár, de nem akarom. Talán nem is merem? Nem mintha félnék Margittól. Nem félek, de szeretem Margitot, egészséges szappan- és test- szagát, ringó, nagy kemény melleit és most már sokszor arra gondolok, hogy valami kimondhatatlan ősi, testi ösztönös vágy lengette bennem fejletlen szárnyait. Ilyenkor az egészséges, szép sváblányt talán az anyaság ősi vágya hajtotta, hogy még szorosabban magához öleljen. Pap bácsiékhoz megyünk át, aki szemben lakik velünk a túlsó oldalon, s a szakácsnőjük, egy öreg sváb asszony egy faluból való Margittal. Megállunk az udvaron, Margit megsimogatja az arcomat és hosszan beles- lcelődik az ablakon. Ennek a reszkető simogatásnak jóságát és kérését, hogy legyek csendben, mélyen és tisztán éreztem. Csend. Az ablak párás. A házban mintha aludnának még az árnyékok is. Margit alig hallhatóan megkoppintja az ablakot, s mire az ajtóhoz érünk, az ajtó kinyílik már, mint ia lehelet. 15
