Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - SZEMLE - Pályi András: Illyés Gyula: Fekete-fehér
Szemle A. tolnai Regöly határában egy magányos torony állítja meg a költőt. Mellette már emléke sincs templomnak, cinteremnek, körötte nyoma sincs a falunak. A Templomtalan torony ihletője szimbolikus jelentőséget kap Illyés szemében: Nincs háza, háztartása, özvegyi hidege ellen magát eszi égeti tisztára a — szellem? S ami a meglepő Illyés Gyula új kötetében, hogy jelkép-rendszerén ma olyan motívumok uralkodnak, melyekre eddig nem figyelhettünk föl. De ez a formálódás elsősorban mégsem a kifejezési formák átalakulását jelenti. Illyés sajátos, egyéni veretű gondolati költészete mind tisztább, mind áttetszőbb. Néhány szóba vívódó-gyötrődő belső érlelődésé- nek egész drámáját sűríti, filozófiai vitáit feszülnek két egymásra feleselő sorban. Az újat épp a belső éilelődés jelenti. A magányos toronynak — a költői látomásban — inár nincs köze a templomhoz, az Istenhez, de nincs körötte emberlakta vidék sem. Mi íz, ami kisüt belőle? Se nép, se isten. Se jövő? csak a múlt sárga házából tör ki, ő is, ő, a hűség a világra! Mert a jövőnek is csak úgy van értelme, ha a nép vagy az Isten tűzetik a lobogóra. De a költő, aki évről évre egyre kegyetlenebb következetességgel néz szembe a halállal, az elmúlással, könyörtelenül eldob magától minden ópiumot. Annak, aki elpusztul, reális jelentésű-e a jövő? S ha nem, ha az egyéni megsemmisülés oly komoran és végzetesen keríti hatalmába az embert, ahogy arról Illyés Gyula előző két kötete, az Üj versek és a Dőlt vitorla vallott, mi marad mégis emberi tartásul? A múltból fölcsapó hűség. Ez a hűség, mely bár alapgondolatként végighúzódik Illyés egész költészetén, most mégis elemi erővel fogalmazódik meg; mindenen túl marad a hűség, elszakadva a foghatótól, a dologitól, sőt magától a költőtől is. „Fölfogásom régóta — írja a kötet előszavában —, hogy a költőnek voltaképp nem is önmagához kell őszintének lennie; úgy értve, nem ahhoz, ami benne esetleges és csak személyes, hanem ahhoz, ami benne emberien törvényszerű, lét-mélységűen általános.” Illyés Gyula: Fekete-fehér Mi tehát az új a Fekete-fehér című kötetben? A világ elvesztése. A Dőlt vitorla költője még — teljes költői fegyverzetében — makacsul újra és újra nekilendülve mérkőzött az elmúlással. Mint Hemingway öreg halásza. Rendíthetetlen-nagy kitartással, hegyeket mozgató pogány hittel, heroikusán. És most? A Ditirambus a nőkhöz című versében olvassuk: Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt; aki pedig kész elveszíteni is, megtartja. Egyetlen mércéje maradt a hűségnek: az esetlegesen túl a „íétmélységűen általános”; valahol túl az emberek és a dolgok foghatóságán, a lét kimondhatatlan és meghatározhatatlan mélységében egyszer kirajzolódik a lényeg: a szerelemből a „szeretlek”, mint az Alkony i útban: Nem volt ló, csak lengő sörény. Nem volt cél már, csak vág tatás. Nem volt szerelem, csak „szeretlek!” Szív s", csak dobogás, — dadogás, kapkodás! Hiszen jövő se már. csak elmúlás. Mert ez a képtelen világ, úgy tűnik, nem érthető meg, nem fogható föl másképp, mint a lemondás, a potenciális elvesztés árán; a képtelenség, hogy eljön a perc, amikor nincs többé jövő, csak elmúlás, úgy oldható föl csupán, ha túllépünk a dobogás, a lengő sörény, a vágtatás szférájába, elveszítve a kezdetet és a véget: más dimenziók közé. Ezt jelképezi az istentől, néptől elszakadt torony is. A kor aránytalanságában és visszhangtalan- ságában hinárként lebegve nevelkedő költő útkeresése ez. Rizonytalan? Annál az iszonyú haláltudatnál, mely előző kél kötete alaphangját megadta, sokkal biztatóbb. Már nem a prometeuszi láz istenostromlásával, hanem az emberi méltóság alázatával nézi a halált, s ezért bizonyul erősebbnek a félelmetes ellenfélnél; az ember embervoltának nemessége 145
