Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Tarabó Zoltán: Így láttam a tragédiát
■bet követeltek. Hogy mást ne mondjak, 1960-ban mindössze 194 ezer, 1968-ban pedig 20 millió (!) doboz szifonpatront gyártottak. Horribile dictu! Tudomásom van arról is, bogy a következő évekre valami egészen fantasztikus igényeket támasztanak velük szemben. És Répcelak nem akart, nem akar adós maradni! Elmondották ezt nemegyszer, szinte minden látogatás során. Azon a bizonyos legutolsón is... Azzal jöttem el a gyárból, bár csak képesek tegyenek megoldani! 3. Romhalmaz ■— Imre?! . . . — A betegség mentette meg az életét! Az ő helye is itt volt a laboratóriumban. Már néhány hónapja szanatóriumban van.. . — mondta az öreg és félrelépett a tűzoltók csáklyái elől. Imre él Haa . . . És Jóska is. A kislány, aki ott ült a kromatográf mellett, ő nem él. És a többiek. . . A tartály itt vágódott keresztül a laboratórium falán. A tátongó lyukban ülünk néhányan. Odabent, a műszerek helyén bombatölcsémyi lyuk. A tűzoltók még keresnek valakit. Időnként kidobnak egy könyvet. .,Kémiai technológia”. Egy kabátot. „Tamásé volt” — mondja valaki. Az emberek tőmonda tóikban beszélnek. Belapozok egy földes dossziéba. Kísérleti munka. A tisztítás mikéntjéről. Egy oetli, elévült utasítást tartalmaz. „Ne nyúlj hozzá!” Annak a kékköpenyes férfinek vérzik a füle, már a nyakán folyik. Észre sem veszi. „Keressék!” A tűzoltók utat kémek! Botorkálunk a romhalmazban. Ott egy ajtó, látszik, hordágynak használták . .. Szakaszban munkásőrök érkeznek. Dolgozik az agregátor. Minden más csöndes. Az emberek lehajtott fővel távoznak. Aki járt itt korábban, nem mer körülnézni . . . És az irodában is szótlan emberek. Tudósítóknak diktálják a halottak, sebesültek névsorát. Valaki közbeszól: „Ő nem! Csak sebesült!” .. . Csörög a telefon. A párttitkár már ki tudja hányadik embernek mondja el... Az igazgatón látom, sírni tudna. És koncentrálva és ki tudja, hányadszor koncentrálva . . . Érthetetlen! Szinte teljesen érthetetlen! . . . A portás ezen az estén is tiszteleg a távozóknak. 4. Epilógus Az újságokból tudtam meg, hogy Etelka is itt dolgozott. .. Annak idején Etelkáról sokat beszélt a nővérem. Tanítványa volt a gimnáziumban. A legjobbak közül való. Aztán megismertem, Veszprémben. Okos volt és művelt, és játszott az egyetem kosárlabdacsapatában. Erőssége volt csapatának. Eminens tanulóként tartották számon ... Az újságokból tudtam meg, hogy Répcelakon megindult az élet! Hogy takarítják a romokat, s hogy rövidesen termelni fognak újra! És visszatér majd Imre is, a barátom. Ügy érzem, valami azért neki is hiányozni fog. Amíg csak be nem gyógyulnak a sebek . . . TARABÓ ZOLTÁN 129
