Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Költő a történelemben

hárította a felelősség: teljességét; vagy ellenkezőleg bűnösnek nyilvánította az egész nemzetét^, egyszersmind megtagadta tőle a számvetés, a józan önvizsgálat és így a szükséges katharzis lehetőségét. Az önvizsgálat és az önkritika hazai vállalkozásai ezért az ötvenes és hatvanas évek fordulójára maradtak. Juhász Ferenc és Nagy László verseire, Darvas József, Cseres Tibor, Sánta Ferenc és Fejes Endre regényeire gondolunk. Benjámin azonban a kevés írástudó közé tartozik, akik — mint Illyés vagy Déry is — hangot adtak a nemzeti számvetés igényének, állásfoglalásra jutottak a magyarság háborús magatartásának kérdéseiben. Magyarország című versében egy sivár és bűnös történelmi időszak megítélése kap hangot: „nappalon és éjjelen / vonít az ősi félelem, / vonít a táj — hazám ez itt.” A Három kétely kapujában pedig szenvedélyes szavakkal sürget önbírálatot:

Álom se volt itt soha a szabadság, ólmos szemeket, csukott füleket ostromolsz, költő. Hadd maradjon rabnak, ki szolga volt, ki annak született, ki sírva látja, kétségbeesetten, hogy otthonos rabsága összedőlt, s a régi időket idézi vissza, a régi börtönt és a börtönőrt. '

Kemény vádak ezek, de kemények voltak egykor Kölcsey vagy Ady vádjai is. „Itt meg kell halni vagy hallgatni kell” — tör fel Benjáminból a kétségbeesés végső fájdalma. Mégsem bukik el önkínzó reménytelenségében. „Az életük egy az enyémmel” — vallja ugyanabban a versben, melyben előbb parttalan kiábrándulását fogalmazta meg. A nemzetével perbe szálló költő nem elszakadni akar attól a közösségtől, amihez eszmélete és nyelve köti, hanem katharzist keres, az erkölcsi felemelkedés útját járja be.

Aztán lassan behegednek a sebek, szertefoszlanák a kételyek. Az országos emelkedés élményei Benjáminban is felébresztik a tevékenység kedvét, a reménységet és a bizalmat. Már az önemésztő kételyek idején is megszólaltatta az újrakezdés vágyát s örömét: „Markold ökölbe üres tenyered, / ki harcra született, ne kössön békét. / A munka és a szó a fegyvered, / az építők között építs te is. / Ha szólni kell, hát szólj helyette is — / még vár valamit tőled a szegény nép” (Kormos kövek között). Egyre gyakrabban szól a magány feloldásának vágyáról, a feladatokat ígérő és biztonságot kínáló közösségről. Mindig másutt jobb című verse szerint a „közösség roppant közhelyeit” akarja elmondani és számba venni. Benjámin lassanként, belső fejlődése eredményeképpen az épülő szocialista rend elkötelezettjei közé áll. Mohón szívja magába a friss levegőt, azt az örömöt, amit az értelmes munka és a közösség adhat. Az ötvenes évek fordulójának országosan elismert, kitüntetésekkel és ranggal jutalmazott költője- ként tesz hitet az épülő társadalom eszményei: a valóságátalakító szenvedély, a jövőbe lendülő tervezés és az országépítő munka mellett. Leveti a magány csalánöltözetét, unt nyűgként hajítja el kételyeit. Értelmes célokra és otthonra talál, illetékessé, felelőssé és gazdává válik. Állampolgári és költői biztonságáról, öntudatáról tanúskodnak versei. Végre feloldódhat egy hatalmas folyamatban, zászló alá állhat, amelyet őszinte bizalommal követ. Mert Benjámin nem magára erőszakolt fegyelemből vagy megalkuvásból vállalkozott a pártos költő szerepére, hanem őszinte átéléssel és bizalommal. Idegeiben a növekedés lázát érezte,

93