Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője

életműveiben, melyek nem engedhettek a játék és kísérletezés csábításának, ez a formai eszmény élt tovább, a teljesség félreérthetetlen szándékával. Tolsztoj, Flaubert, Mann vagy Martin Du Gard mindent egységbe akart foglalni, enciklopédikus lelkiismeretességgel, Babits „klasszikus álmokról” merengett s a „mindenséget vágyta versbe venni”, Valéry a nyelven belül kereste a költészet külcn nyelvét, s mellettük bizony nem hathatott meggyőzően a dadaista kiáltványok Semmit ünneplő himnusza, vagy Breton példázata az ópiumszívó látomásáról. Persze a lázadók is a romantika fegyverével harcoltak, az örökséget egyébként sem lehetett olyan könnyen elprédálni, s a klasszikus szándék vagy a mindent átértékelő kedv, ha fájdalommal is, egyformán kénytelen volt beletörődni, hogy mégis — hélas! — Victor Hugo a legnagyobb. A költők mani- fesztumokat lobogtattak, egymást cserélték az új, megváltó elméletek, s az irodalom társadalmilag is igyekezett elkülönülni: a költők hosszú hajzatot növesztettek, külsejük ápolatlan volt, s az alkoholizmus büszke velejárója lett a lírának. A józan Jules Renard vállat vont, s azt írta naplójába, hogy kopaszon is lehet jó verseket írni, de a fellázadt költészet ilyen ártatlan külsőségekben sem vállalhatott közösséget a polgári világgal. Szívesebben öltött futurista mellényt, de ez sem, más sem ingathatta meg Victor Hugo trónusát, pedig már ő is csak kései haszonélvezője volt annak a romantikának, melynek díszletei közül Goethe bosszúsan menekült vissza az antikvitáshoz.

De mindaz, amit az avantgarde jelent, filozófiai vajákosságával együtt, nem egyértelmű törekvés, s csak a hagyományos értékek tagadásában egységes. A leghevesebb támadás a formát érte, pedig a konkvisztádorok, Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, még büszkék voltak formakultúrájukra, s szívesen vállalták a szonett zárt rendjét. A vers egy-két évtized alatt széthullott, hogy néhány évtized múlva új mozgalmat kelljen indítani régi jogai helyreállítására: a kései Majakovszkij .azt hirdeti, hogy rímek nélkül szétesnének a versek, Aragon pedig félig már politikai szervezkedést kezd a szonett rehabilitására, s büszkén jelenti ki, hogy „a rím nem csúfság tárgya többé”. Mégis, azt kell kérdeznünk: csak ennyiről lenne szó? A formát természetesen nem lehet elhanyagolni, a XX. század művészi dilemmája elsősorban mégsem formai kérdés, s a választ mindenképp hamissá egyszerűsítenénk, ha egyetlen, s nem is a legfontosabb vektor irányában indulnánk el.

A fetisizált elmélet

Kant szubjektív célszerűséget látott az emberi szellem és a természet között, mert a kettő „egymásnak teremtettnek látszik”, Goethe pedig Kantra és a Kanton nevelkedett Schillerre célozva, szinte tanulságként mondta Eekerman- nak, hogy valamennyi verse alkalmi költemény, mert mindegyik a valóság sugallatára keletkezett.

A német klasszikával hosszú és gazdag fejezet zárul az európai kultúrában, melyben rögtön felismerhető a művészi szándék és elkötelezettség, a mű és közönsége egysége, s a német klasszikához hasonlóan így vált félreérthetetlen gyűjtőnévvé a századokat átfogó görög és római kultúra, majd a humanizmus és reneszánsz is. A litterae, Leonardo Bruninak egész Európára érvényes szép megfogalmazásában „az embert tökéletesíti és ékesíti”, melyben szubjektivizmust és önkényt művészi szabadsággá revelál az együvétartozás kötelme, az a kollektív irodalmi tudat, mely Homéroszban vagy a Roland-ének szerzőjében kortársat, nem pedig irodalomtörténeti adalékot látott, melynek egysége teljes90