Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Józanság és költészet

rejtekeit fedezte fel, akár József Attila módjára, aki a társadalom közegében látott hozzá a felfedezés és magyarázat munkájához. E tárgyias, megfigyelő és ábrázoló, felfedező és értelmező líra egyik legfőbb elvét éppen Illyés fogalmazta meg. ,,Ne magatokat, a környező világot vizsgáljátok — írja 1933-ban A tárgyilagosság lírája című tanulmányában —, ez az igazi nagylelkűség, elég, ha a hang a tiétek ... A költészet ott kezdődik, ahol a költő és a tárgy közt meghitt beszélgetés kezdődik. Mert ha a költő eleve tudna mindent, de ha csak »öntudatos« is lenne, a tárgy, amiről szólni akar, csak azt az életet élné, melyet neki kölcsönöz, s így a költő csak önmagával társaloghatna. Ez egy életen át meglehetősen unalmas. De ha ő helyezkedik a várakozás álláspontjára: tárgya, a világ kezd el beszélni; épp elegendő, ha ő válaszolni tud. A költészet tiszta cselekvés tehát. Semmi köze a holdkórosok félrebeszéléseihez. A képzelgésekkel szemben akkor végzi a legszebb feladatot, ha szépen kitekeri a nyakukat. Ne a valóságot hazudjuk tele állítólagos költészettel, mint a szimbolisták tették, hanem a valóságból bontsuk ki a benne rejlő költészetet.” E szavak költészet és valóság merőben új viszonyát kívánják megteremteni. Illyés olvasói tudják, hogy e kívánság nem maradt irodalmi program: az Ifjúság, a Rend a romokban, a Kézfogások és a Dőlt vitorla költőjének valóban a valóság költészetté emelése sikerült.

Illyés a valóságból indul az alkotás felé, a valóság költészeti lehetőségeit érzékeli, de nem marad meg a tényéknél, a puszta empirizmus fokán. A tények leírása, a jelenségek számbavétele csupán kiindulás: az értelmező munka, a tapasztalatok racionális feldolgozása felé. Élni fogsz, élni című versében mondja: „ne bőröm gondolkodjék, / hanem agyam”. Vagyis a tapasztalástól, az empirizmustól tovább kíván lépni az általánosítás, az absztrakció irányába. Látszólag ellentmond ez az igény a tárgyiasság költészetéről kifejtett poétikának. De csupán látszólag, hiszen Illyés általánosításai, elvonatkoztatásai mindig az „anyagból”, a valóságból, a tényekből nőnek ki. Illyés nem a tapasztalattal vagy a naturával állítja szembe az elvonatkoztatást, a tudatosságot, hanem az ösz- tönösséggel. „Az ösztönösség művészi sarjadásai — írja — a lelkesülés, az el- lágyulás, az érzelmesség: az érzelgősség is. A tudatosságé a kétely, a bírálat, a gúny, a szellemesség, a lelkiismeret”. Mindezt pedig a tényekből, a valóság tárgyias szemléletéből kívánja kibontani. A világ felfedezésében és kommentálásában jut egyre mélyebb és mélyebb rétegekig; olyan valóságok vizsgálatához, melyek már a tapasztalat közlésénél többet: absztrakciót és analízist kívánnak. E rétegek felfedezése során tehát mintegy a szociográfiától és az élménylírától halad a filozófia és az antropológiai-bölcseleti költészet felé.

Ez a fejlődésváltozás Illyés költői útjának ívét rajzolja ki olvasói előtt. Ha indulásának expresszionista-szürrealista költeményeit (melyeket Illyés nemcsak az irodalomtörténet bosszúságára, hanem a magyar költészet kárára is kitagadott, szinte eltüntetett) nem számítjuk, pályája a valóság tárgyias szemléletétől halad a valóság egyfajta elvontabb, általánosítóbb vizsgálata felé. Anélkül azonban, hogy a tények sugallatát meg kellene tagadni. Mint ahogy ifjúságának tárgyiassága sem nélkülözte a ráció értelmező-kommentáló hajlamát, „őszikéinek” filozofikus mondanivalója sincs híján a valóval, a tényekkel tartott kapcsolatnak. Csak éppen absztrakció és konkrétság aránya változott: a Nehéz föld vagy a Sarjurendek, a Három öreg vagy a Hősökről beszélek idején verseiben több volt az epikum, nagyobb súllyal érvényesültek a tárgyi világ konkrét, szociografikus elemei; a Kézfogások, az Üj versek és a Dőlt vitorla költeményeiben gyakoribb a bölcseleti gondolat, a meditáció,

78