Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Szántó Gábor: B-emberek a Földön (elbeszélés)
SZÁNTÓ GÁBOR B-emberek a Földön A költő legújabb szerelmével sétált és arról álmodozott, milyen pompás lenne a sokbeszédű hölgyet a vízbe lökni. Tényleg? — kérdezte néha mintha figyelne és nagyon sajnálta magát, mert tudta, hogy úgysem löki a vízbe, hiszen tíz lány közül kilenc tud úszni, és miért pont most legyen szerencséje? — Három napja mindenki az eget lesi. A újságok összevissza írnak. Te nem olvasol újságot? Egyik nap azt írják, hogy látták, másnap meg azt, hogy kacsa az egész. Aztán közük a fényképét és a következő számban leleplezik a fényképészt, aki csak ráretusálta a képre. De bizonyisten, én láttam. Fényes volt, mint egy réztányér és csillogott. Elszállt a fejem fölött, és mire feleszméltem, hogy azt láttam, hirtelen felcsapódott és eltűnt. — Igazán? — Nem hiszed? — Dehogynem. Hol láttad? — Hát itt a parton. Este tízkor. Még az órám is megnéztem. Te nem hiszel nekem? — Délután még azt mondtad, hogy egész este otthon ültél és engem láttál magad előtt. . .Válassz, melyiket higgyem el. — Mindig másról beszélsz — mondta zavartan a lány. — Szeretem benned, hogy hazudsz — felelte szórakozottan. — Odanézz! — kiáltott a lány és megkapaszkodott a karjában. És a költő oda nézett. És tényleg! Az égen egy tányérszerű, csillogó jószág. Mint egy eldobott diszkosz a reflektorfényben, suhan a víz fölött. — Csodálatos — ujjongott a lány —, ugye látod! Hát mégis! Biztos, hogy Mars-lakók! Látod? A költő nézte, amint a fényes tányér megáll a víz fölött és arra gondolt, jól lenne benne ülni. Megfordul . . . csöndesen landol. . . megáll a parton . . . Kerek teteje felcsapódik és ő beszáll. És már indulhatnak is . . . — Eündult! Nézd, milyen nagy! Erre száll. . . Jaj, ránk esik! — Ugorj a vízbe — ajánlotta a költő, és megvárta, amíg a gépezet teteje íelcsapódik. Aztán fellépett a kapaszkodón és nem integetett a lánynak. Benn kellemes hangulatvilágítás volt, körben kényelmes, szivacsszerű karosszékek és három ember. Amint belépett, becsukódott fölötte a jármű teteje és megindultak alatta a fények. A meglepetéstől először szólni sem tudott. Mintha semmi sem lenne a lába alatt, olyan áttetsző volt a légi jármű anyaga. Látta maga alatt a folyót, rajta a hidak mint ezüstpapírból ragasztott csillogó láncok, s kétoldalt a város: feldíszített, s a földön fekvő karácsonyfa. A három ember nem szólalt meg, csak nézték a költőt és biccentettek. A költő észrevette: nincs szájuk. Az arcuk, azt kivéve, hogy tökéletesen egyforma volt, mintha ikrek, vagy nagyon közeli rokonok lennének, különben szokványarc volt, különleges ismertetőjel nélkül. De nem volt szájuk. Először azt hitte, hallucinál, mikor a fejében megszólalt egy hang, s tétován hátranézett. De nem volt mögötte senki. 53