Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Kopácsy Margit: Szélvédett úton (elbeszélés)

— Köszönöm. — Egy katonás fejbiccentés, egy hirtelen elernyedt, gyámoltalan mozdulat a felesége karja után, aztán tűnődve — mint aki most gondolkozik csak valamin — megfordult és engedte kivezetni magát.

— Ezt a sétapálcát akkor vettem Zsoltikámnak, mikor ezredes lett — mondta a kövér asszony, amikor először megálltak az ezüstfenyőknél.

Az ispánné udvariasan bólogatott. — A fiamnak is van egy barátja, igaz, az még csak őrnagyig vitte.

— Ma aztán igazán nem nehéz őrnagyig vinni — nevetett az ezredesné, és ez a buta, kevély nevetés elrontott köztük mindent.

— Uraság, aki a szociális otthonban sem tud mást, csak pöffeszkedni — panaszkodott a fiának. — Azért is jöttem el egy pár napra, hogy legalább addig ne lássam.

— Jól tette, édesanyám — örvendezett a fia. Most, hogy nem lakott velük, csak vendég volt, örültek neki. A menye még kezet is csókolt, mikor megérkezett, és mintha a gyerekek se lettek volna olyan fárasztóak. A két öreg paraszt is eltűnt, visszasírták magukat a falujukba.

— Kár, hogy nincs tévétek — nézett szét a lakásban. — Mi bent az otthonban minden este nézzük.

— Amíg a gyerekek tanulnak, szó sem lehet róla — és a menye hangja megint úgy csattant, mint régen. A fia elvitte egyszer-kétszer moziba este, de napközben bizony unatkozott.

Eleinte még segített ezt-azt, de maga is csodálkozott rajta, hogy milyen nehezére esik. Szinte félt kimenni a konyhába, nehogy a fiatalasszony valami munkát nyomjon a kezébe.

— Elszoktam én már attól, hogy dolgozzak — tűnődött kicsit ijedten, és csak most kezdte érteni az ezredesnét, aki csak karácsonykor, meg húsvétkor ment el egy-egy napra, hogy meglátogassa a rokonait.

— Elég nekem addig is hallgatni a siránkozásukat — mondta nevetve.

Az ispánné is egyre jobban várta, hogy leteljen a hét, és mintha a haragját is kifújta volna. — Uraság! De úgy egyébként nem rossz asszony — ismerte el nagylelkűen — és nem haragtartó. Meg-megmondjuk egymásnak a magunkét, de fél óra múlva már jön, és békülni akar.

— Nem muszáj édesanyámnak visszamenni az otthonba — mondta egyszer, évek múlva a fia. — Csak jobban elvan itt közöttünk, mint idegenekkel.

Vasárnap volt, ebéd után, és a menye mosolygott. A nagy, zománcos tál még tele volt edénnyel, és az elmosott tányérokról lassan, cseppekben pergett a víz.

— Segíteni kellene — gondolta az öregasszony és hirtelen eszébe jutott, hogy az otthonban ilyenkor szokott egy kicsit lepihenni. — Hol van á törlőruha? — és az ellenkező irányba nézett-. Ásított, észrevétlenül lejjebb csúszott, hogy kényelmesebben üljön a széken.

A menye is marasztalta: maradjon, ha akar. — Legalább megszabadul attól az ezredesnétől.

— Hát, ronda egy szerzet — csóválta a fejét megbékélve, és arra gondolt, hogy — maradni? Dehogy akarok én itt maradni. — Csak megszoktuk azért egymást — motyogta félálomban. — Nem rossz asszony, csak bolond. Arról meg nem lehet tenni.

*

50