Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - SZEMLE - Rónay László: Lírai világtájak

a szellemben — a többi között a klasszikus francia költőket. Goethét, Balzacot, a görög és római irodalmat, és sorolhatnánk sokáig a nagyszerűbbnél nagyszerűbb példákat, melyekhez hasonlítható kevés akad bármelyik nép modern irodalmában. Fra- nyó és nemzedéke inkább „meghódítani” és „megismertetni” indult a világirodalmat. A hódítások után azonban mindig el kell, hogy következzék az új terület átalakítása, teljes megismerése és birtokbavétele. Ezért érezzük módszerét és elvét olykor szűkösnek, bár — és ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni — az úttörők munkája mindig a legnehezebb.

Az érdekesség kedvéért is érdemes megállni egy pillanatra A vándor éji dala című Goethe-költemény fordításánál, már csak azért is, mert Szabó Ede kitűnő A műfordítás címmel közreadott tanulmány- kötetének egyik fejezete épp Goethe versének magyar fordításairól szól. Szabó Ede idézi A vándor éji dalával kapcsolatban a tragikus hirtelenséggel elhunyt kitűnő fiatal esszéíró, Lovass Gyula elemzését: „ ... a világirodalom egyik legre- mekebb lírai verse, s elég nehéz feladat elé állítja azt — írja Lovass —, aki meg akar birkózni vele. Nyolc sorában dalszerű könnyedséggel, néhány biztos hangu- lat-megütéssel szólaltatja meg a vándorban szimbolizált, az életbe már belefáradt ember megnyugvó halálsejtelmét. Zeneisége gazdag, rímelése dús, végsora lehelet- szerűen hangzik ki. Látszatra olyan egyszerű, mintha szavai a véletlen természetességével kerültek volna egymás mellé, ugyanakkor mozdíthatatlanul a helyén van benne minden, s ha a fordításban egy szó is erősebbet mond, mint az eredeti, tán épp a vers sejtelmessége tűnik el.” Szabó Ede párhuzamosan idézi és elemzi Szász Károly, Dóczi Lajos, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond és Kosztolányi fordításait, ezzel is jelezve, hogy A vándor éji dalának hibátlan tökéletességű tolmácsolása körül immár nemes költői versengés alakult ki. Talán Szabó Lőrinc leheletfinom és a vers belső dialektikáját is hibátlanul kibontó tolmácsolása állítható elsőnek:

Csupa béke minden orom.

Sóhajnyi szinte a lombokon a szél s megáll.

A madár némán üli fészkét.

Várj: a te békéd sincs messze már.

Franyó nagyszerű stílusismeretének, hangulatteremtő erejének bizonysága, hogy a felsorolt tolmácsolásokkal vetekszik fordítása, s ha talán mélyebb színeket használ is a többinél, a vers végtelen távlatokat sejtető háttérét talán ő érzékelteti a legtökéletesebben:

Túl minden hegyormon mély csönd, és túl a lombon messze fönt nesz se lehel.

Mind hallgat a berki madárka várj — nemsokára te nyugszol el.

S ha már a műfordítók „versengésénél” tartunk, érdemes Edgar Allan Poe A holló című versének fordításánál is megáll- nunk, legalább annyi időre, hogy ismét felfigyeljünk Franyó tolmácsolásának belső izzására és feszültségére. A leghíresebb fordítások közül felváltva szerepel az antológiákban Kosztolányié, amely meglehetősen „kosztolányis” változatot kölcsönöz a vers képeinek, Babitsé és Tóth Árpádé, amely ugyanolyan halk fájdalommal busong, mint saját költői világának elégikus tájai. Az eddigiek után szinte természetes, hogy Franyónál az események mozzanatszerűen követik egymást, s amit Tóth Árpád ezzel a képpel érzékeltet: im, valami koppant, künn az ajtón, mintha roppant halkan roppanna a zár, az Franyónál tömörebben, össze- vontabban így szól: örvul koppan ajtóm, zára zordül roppan; s ebben a megoldásban mély hangok tompa zenéje és az al- literációk pattanásai nagyszerűen érzékeltetik a sejtelmes, egyszersmind félelmetes pillanat hangulatát.

Franyó folytonosan újraalakuló, új színekkel gazdagodó műfordító művészetének jellemzője az is, hogy állandóan új és új tárgyakra, új és új költőkre terjeszti ki érdeklődési körét. Az Évszázadok húrjain bírálói felfigyeltek például arra, hogy a francia Francis Jammes vagy az olasz Ungaretti költészete nem az ő világa, s ezért nem vállalkozott tolmácsolásukra. A Lírai világtájakban már hét vers szerepel Ungarettitől is, közöttük a mesterien megoldott Finálé is. S erre a folytonos továbbépülésre utal az is, hogy szívós munkával építgeti tovább a versek belső formáját: javítgatja, csiszol - gatja a régebbi változatokat, noha ő maga van leginkább tudatában, hogy a műfordításban aligha lehet befejezett tökéletességről beszélni, hiszen a műfordítóval szemben támasztott igények korról korra, a nyelv egészével együtt változnak, s ahogy fejlődik, alakul a beszélt és irodalmi nyelv, úgy gazdagodik és alakul a fordítás művészete is. De épp ez a folytonos csiszolás, és a nyelvfejlődés alakulá164