Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - SZEMLE - Rónay László: Lírai világtájak
Horatius Ad Postumum című költeményének fordításakor ts érezni például e folyton lángrakapó költői képzelet folyvást felívelni vágyó törekvését. Jaj, elrepülnek, Postumus, éveink hamar, s a buzgó jámbor erény sem óv a ráncok és az aggkor ellen s nem szabadít meg a zord haláltól. — hangzik a szöveg fordításában, s aki ismeri a latin eredetit, önkéntelenül is érzi, hogy Horatius hangja itt talán valamivel töprengőbb, nehézkesebb, nem véletlenül használja a „labuntur” igét, amelynek itt inkább olyas jelentése lehet, hogy morzsolódnak éveink, azaz múlik egyik a másik után, feltartóztathatatlanul. Szabó Lőrinc alighanem jobban beleér- zett az eredeti hangulatába, amikor fordításában többször is megismétli a „futnak” igét, jelezve a reménytelen ismétlődést: Futnak, hej! futnak, Postumusom, bizony futnak az évek, semmi imára nem késnek a ráncok és a vénség iszonya és a könyörtelen vég. A két változat összehasonlítása rögtön arra is figyelmeztet, hogy Franyó Zoltán impulzív, drámai alkat, aki beleéli magát a versbe, erővel telíti a történést. Nála semmi nem „szabadít meg” a zord haláltól, azaz az emberi tevékenységet, életet, annak egész dinamizmusát belesűríti a horatiusi költészetbe. Szabó Lőrinc- nél minden kesernyésebb, lemondóbb, „passzívabb”, amikor a „késik” kifejezést használja (valószínűleg hívebben alkalmazkodva az eredeti költemény hangulatához). De ugyanígy megfigyelheti ezt a „dinamikus” szemléletet akár egy sorral arrébb, ahol a latin szöveg szerint hiába áldoz az ember háromszor száz bikát a megingathatatlan Plútónak. Franyó fordításában itt is érezni, hogy belül tiltakozik az elmúlás gondolata ellen, ezért akaratlanul megint egy árnyalattal komorabbra színez: Föláldozhatsz naponta akár ezer bikát, hogy azzal nyerd meg a könnytelen Plútót... Ez a fajta „emberközpontúsága”, mozgalmassága persze még szubjektivebbé, át- éltebbé formálja fordításait, s az olvasót is sikerül minden alkalommal „együttérzővé tennie. Ki ne olvasná lelkesedve az ő fordításában a spártai ifjak harci dalát (Franyó inkább a Riadó címet választotta)! Föl harcra, ti spártai ifjak, hős múltú apák daliái! Bal kézben a pajzzsal előre diadallal vessük a dárdát. Kímélni az életünket: nem volt soha Spárta szokása! Ki ne látná maga előtt e néhány' sor elolvasása után a harcba sereglőket, amint valaki diadalra biztatja őket? Feszült nagyszabású drámai vízió ez, amely talán megint nagyszerűbb az eredetinél, amelynek görög ízeit „szürkébben”, de alighanem megint a filológiai hitel szellemében tolmácsolta Devecseri Gábor: Nosza, hősökkel dús Spárta fia mind, méltó az apákhoz bal-kézzel a pajzs-karimát ki! s rázzátok bátran a dárdát, még életetek se kímélve, hiszen ez nem Spárta szokása. Ez a változat sokkal epikusabb: a daliák „fiákká” szelídültek, az ellenség eltűnt a színtérről, hiszen a dárdát sem kell előre „vetni”, csak a régi jó görögök szokása szerint „rázni”. Epikusabb és — hitelesebb! De hadd kockáztassuk meg ugyanakkor azt a föltevést, hogy Franyó Riadója sokkal közelebb áll az olvasóhoz a maga drámai feszültségével, és épp ezáltal szolgálja vállalt hivatását: a világirodalom megismertetését és megszerettetését. (Nem is szólva arról, hogy a görög költészet igazi hangulatára csak az utolsó harminc évben találtak rá legjobb fordítóink, elsősorban Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldap- fel Imre.) Hogy Franyó Zoltán számára mennyire a cselekvés a vers központi magja, érdekesen igazolja a görög költészet leghíresebb — a magyar irodalomban Gellért püspök által lejegyzetthez hasonló — munkadalának fordítása. „Őrölj, malom, őrölj! Őrölt Pittakosz is már, pedig ő i Mütilénén a király volt” — hangzik Franyó tolmácsolásában a vers, melynek prózai fordítása körülbelül ez: „Őrölj, malom, őrölj, mert Pittakosz is őrölt, a nagy Mü- tilénében uralogva”. Franyó azonban felerősíti, mozgalmassággal telíti a verset, amikor ellentétet is belesző, a jelennel állítja szembe a múltat. Trencsényi-Wald- apfel Imre fordítása bizonyára kevésbé nagyszerű, de alighanem közelebb áll a népi ihletéshez: Őrölj, malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mütiléna királya. Persze a műfordításnak ezt a szinte az eredetivel felérő hűségét, és azt az igényt, hogy a teljes hűség találkozzék a teljes költői hitellel, nem Franyó nemzedéke honosította meg, hanem inkább a fiatalabbak, Szabó Lőrinc és kivált az utána következők, akik épp a felszabadulás után hódították meg újra — ebben 163
