Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Írók, színészek, dilettánsok

A primér alkotásokról szoktuk mondani, amikor az első elragadtatást fölváltja az elemző, „köldöknéző” szemlélődés, hogy az érthetőség ég a trivialitás közti keskeny pallón billegnek és feszesen haladnak a legnagyobbak. Van ennek egy analógiája a művekről írt irodalom területén is: ez az irodalom akkor igazán attraktív, ha eltalálja a vékony hangot a tisztelettudó, vagy legalábbis értékelő filológia vagy kritika és a nyegle, ingerlőén személyes, művelt fecsegés között. Ezt a vonzó, ha kell, ünnepélyes, ha kell, bájos, kicsit nazális oboa-hangot szólaltatja Illés Endre tanulmánykötete. Ez a tónus beleillik az esszéírás stílusos kamara-hangzásába. Nem kihívó ez a hangzás, nem általában monumentális, de az izgalmas látásmódtól mégis „hangos”, nem magakellető, de oda kell figyelnie annak, aki zenei füllel elkapta néhány taktusát. Minden tétel-elképzelést megjár a largo-affettuosotól a scherzoig.

„ ... és reménykedni lehet, reménykedni kell (kell!), hogy ez a széthullott világ pontos, szigorú anatómiába bűvölhető és ebben az anatómiában örök életet, öntudatlan örökkévalóságot nyerhet minden, ami halandó” — írja József Attiláról. Mit érzett volna József Attila, ha olvashatja a remekké sikerült huszonhárom oldalas, tartalmában is nagyszabású tanulmányt? Csak elképzelni tudjuk, átélni alig. Aki túl közel van, rosszul látjuk. írók igazi élete haláluk után kezdődik. Nemcsak a sikerhez, a halhatatlansághoz is szerencse kell, megfelelő idő, társadalmi és esztétikai korigény, olyasmi, amit J. S. Bach a zene gyakorlatában így definiált: a megfelelő hangot a megfelelő időben leütni. Az élő író előnyös vagy zavaró tulajdonságai feszélyezhetik az ítélkezőt, egyéni varázsa műve javára billentheti a kritikai mércét, izgágasága, összeférhetetlensége viszont sűrű csendet, kritikai visszhangtalanságot kanyaríthat személye és munkássága köré. Többek közt ezért is oly gyakoriak a kritikai tévedések: akiket életükben kitüntet a siker, haláluk után semmilyen iparkodás vagy érdek nem bűvölheti elevenné életművüket; más esetekben éppen a halál adja meg a távlatot és teremti meg az objektív értékelés feltételeit. Szívesen szajkózzuk: a szeretet többet tud, mint a gyűlölet, de ha valóban kíváncsiak vagyunk önmagunkra, ellenségeink véleménye a maga differenciálatlan brutalitásában érvényesebben döntheti el a kérdést, mint az odaadó baráté. „Az ellenség jellemez a legtalálékonyabban”.

Pálffy János rögtönözte azt a felejthetetlen és kegyetlen portrét Kemény Zsigírók, színészek, dilettánsok

Illés Endre tanulmánykötete

mondról, amely nélkül Kemény is az emberfölötti tökély szobra volna csak, mint számos klasszikusunk. A korszerűsítés, portalanítás igézetében nemcsak a műveket írják át, de szerzőiket is, kiemelve közegükből, egy képzelt színpadon mozgatva és beszéltetve őket, emberfölöttivé magasítva azokat, akik életműve éppen azétt maradandó, mert maguk póztalanok, előítélet-mentesek, gyakran a szélsőségességig emberiek, ha tetszik, „esendőek” voltak.

Illés Endre mindent tud a mesterségről, amit egyáltalán tudni lehet, és azt is, amit Stendhal mond naplójában: „Csak a valódi az, amiért e világon fáradni érdemes”.

A hétszázoldalas kötet nem az összes, csak a hibátlan tanulmányok gyűjteménye. Élőink közül csak néhány, már klasz- szikusnak ismert író kapott besorolást. Halott klasszikusaink arcképcsarnoka mellett színészek és négy-öt nagy francia: Giradoux, Montherlant, Maupassant, Mauriac és Stendhal. Utóbbi kapta a legnagyobb terjedelmet (84 oldalt), akinek fordítójaként is lenyűgözött je Illés Endre; akit keresztül-kasul átvilágít, osztozik Itália-imádatában, s talán megkockáztathatjuk: a kritikus Illés Endre mesterei közt első helyen áll a regényíró Stendhal. Amit a szigorú francia a jó regény nélkülözhetetlen fölöslegének mond, Illés Endre a kritikában valósítja meg: azt a kis ráadást, ami nélkül ugyan bemutatható egy író vagy életműve, de nem olyan szuggesztív, vonzóan olvasmányos, mint akkor, ha alig tettenérhetően belecsempész valami személyességet, érdekeltséget, cinkosságba csomagolt dühöt, goromba könnyedséget, árnyalatnyi kajánságot akár, ami megindultságát, bujtatott elfogultságát a magatartássá hasonlított részvét rangjára emeli, ötven író, színész, néhány dilettáns arcképét nyújtja át; minden esetben irodalmi és művészeti közviszonyokat, kort és társadalmi szisztémákat, művet és magánéletet elevenít. Egyszerre emlékíró, pszichiáter, filológus, mű- és kultúrtörténész; a mellékesnek látszó anekdotikus mozzanatokat is érdekkörébe vonja.

Tolnai Lajosnak „annyira szorongatott és dúlt volt az élete, hogy megnyugtatóbb, ha a halálán kezdem” — írja, és egy tolihibából építi föl azt a remekmű157