Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kristó Nagy István: Z. Gács György kiállítása
Z. Gács György kiállítása Z. Gács György Munkácsi-díjas festőművész, főiskolai tanár a közelmúltban több dunántúli városban (Szombathely, Győr, Tata, Veszprém) mutatta be műveit. Ez a dunántúli tárlat-sorozat talán nem véletlen: ha van „dunántúli- ság” festészetünkben, Gács annak a kiemelkedő képviselője, pedig többet festett Vásárhelyt, mint Zsemlyén. Persze nemcsak alföldi és dunántúli iskoláról van itt szó: festészetünk két arca ez — immár Munkácsy és Szinyei óta ily módon hasad ketté a Janus arcú Nagybánya öröksége —, mert Nagybánya még egyszerre volt franciásan és németesen modern, utána viszont Kaposvár, a Balaton, Zebegény és főként Szentendre a franciás vonalat vitték tovább, míg a szolnokiak, szentesiek, vásárhelyiek népi ízű alföldi iskolája végül is minden magyar bánat ellenére ugyanavval a német pikturával volt rokon, mint a harmadik, expresszionista (sőt legjobb képviselőiben már szocialista) iskola, melynek igazi fölfedezésével, értékelésével még adósak is vagyunk, s csak mintegy önmagunk megnyugtatására emlegetjük Uitz és Derkovits szellemét — emlegetjük, de mindmáig nem érvényesítjük igazán. Nos, jól tudom, ahány mondat, annyi probléma, kérdőjel, sőt vitatéma — nem is helyes Z. Gács művei ürügyén ilyen általánosságokba lovagolni. Nála jobban azonban senki nem értette, méltányolta, sőt támogatta az alföldieket (magam is egy vásárhelyi barát, Kurucz D. István révén ismertem meg) — még sincs magyar festő, akire kevésbé hatottak volna . . . S közben akkor volt harcos antifasiszta, majd jó elvtárs, mikor még a vásárhelyiek népisége inkább csak tárgy és cél nélküli sötét lázadozás volt. Z. Gács mégsem lett olyan értelemben szocialista festővé, hogy akár a felszabadulás előtti, akár az utáni, folyvást változó esztétikai normák szerint oda sorolhattuk volna. Mindig figurálisán festett, közvetlen ábrázolásra is vállalkozott — de különben nem sok köze volt akármiféle konkrét társadalmisághoz. És mégis: mindig kénytelenek voltak elfogadni, élni s alkotni hagyni. Ma pedig mesterszámba megy. Pedig „dunántúliságának” lényege a franciás orientáció, mindenfajta kifejezés- mód fölényes ismerete, ha kell: alkalmazása; a forma, szépség és játék kultusza, ami esztétikusaink szerint sokszor nem több polgári dekadenciánál. Hogyan lehet Gács mégis szocialista művész, klasszicizáló rajzaival s az absztrakciót és op-^artot is teljes magától értetődéssel és biztonsággal magáénak valló kísérletezéseivel, sőt fintoraival? — Elsősorban épp a művesség révén. Z. Gács szakmai biztonsága, anyagismerete, ősi s új eszközöket fölhasználó, olajjal, vászonnal, freskóval, fémlemezzel, fával, üveggel, dróttal, betonnal operáló, az építészettel, iparművészettel együtt lélegző próbálkozásai nagyon is a művészet azon eredeti, manuális, termelési alapján állanak, melyről még a marxista esztétika is oly sokszor megfeledkezik, midőn „csak” tudatformaként kezeli a művészetet, mely azonban bele is tesz valamit a világba, közvetlenül alakítja azt! Z. Gács György életművének egyik értelme ez a fajta keresés: otthont adni a modem embernek, új anyagokat széppé szelídíteni a számára. De ehhez kapcsolódik, tőle elválaszthatatlan tevékenységének másik ága: derűvel és emberséggel körülvenni a ma emberét, elriasztani tőle az elidegenedés fantomjait, életerővel telíteni őt. Lehet, hogy Z. Gács nem stílusteremtő, nagy alkotó, de 138
