Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

tott, főleg a zsurnalisztika által terjesztett frázist, hogy mennyire korszerűek az új lakótelepek. Jó volna, ha így lenne, de amíg nem így van, addig ne áltassuk magukat, elaltatva a közvélemény lelkiismeretét. Granasztói Pál írta 1960— ban: „Az elmúlt években sok ezer új lakás épült, hatalmas és korszerű, mindennel ellátott lakótelepek alakjában.” így igaz, ha elfeledjük, hogy Cs. lakások épültek fürdőszoba nélkül, négyemeletes házak fölvonók és megfelelő terek nélkül. Ebben a megvilágításban, ugyebár, másképpen festenek ezek a „mindennel ellátott lakótelepek”, amelyeknek helyiségei oly szűkek, hogy bennük gyerekekről, könyvtárról, képgyűjtésről még minimális értelemben sem lehet szó normális keretek között. — Mindennel? — kérdezhetjük tovább, hisz kevés a levegőjük, nincs a családnak sem a lakásban, sem akörül még minimális élettere sem.

Kérdezhetné valaki: hát ezt eredményezte nálunk az urbanisztikai szemlélet? S itt valóban meg kell állni, mert voltaképpen és csakugyan, mit is propagál a hivatalos urbanisztika, amit eddig mások vagy egyáltalán nem, vagy rosszul propagáltak? A vizsgálódás nyomán arra a meggyőződésre kell jutni, hogy semmi olyat sem, amit a hazai építészet, amennyiben szükséges, mert jó, eddig ne hirdetett volna. Nem az építészek miatt olyanok új városaink és lakótelepeink, mint amilyenek, hanem elsősorban azok miatt, akik megszabták a szűk normákat a lakásokat és a környezetüket illetően, s akik közben urbanisztikát hirdettek.

Különben azok, akik az építésügy propagandaeszközeit kezükben egyesítették, semmit sem tettek azon tévhit eloszlatására, hogy az alacsony normákat nem az építészek találják ki, hanem az építésügy zászlós urai határozták meg, félrevezető „közgazdasági” érvekkel. Akik nyugodtan engedték, hogy a lakásigénylők az építészeket tegyék felelőssé a nyugodt otthont nem biztosító s méregdrága lakásokért. Hibás ebben az építészek szövetsége is, amely ugyancsak rangján alulinak tartotta a tömegekkel való, ízlésüket nevelő foglalkozást.

Ezek után Kathy Imrének kell igazat adnunk s mindazoknak, akik az urbanisztikai karámon belül és kívül képviselik ezt a gondolatot, hogy tk. a hazai urbanisztika áltudomány. Ha nem bizonyult tehetségnek valaki mint építész, átment a tudomány mezejére, s az ilyenek elhitették a naiv és tudatlan közvéleménnyel, hogy szükség van mindarra a „tudományos” fórumra, hivatalra, egyesületre, kutató- és tanintézményre, csoportra stb. stb., amik körül nem mindegyiknek volt köze az országban folyó építőmunkához és építőtudományhoz. Ez a szemlélet szülte a tömérdek értekezletet, azután „tudományos” értekezést, dolgozatot, ez kívánt és teremtett magának új meg új sajtóorgánumokat, noha olvasóközönsége a tulajdon szakjában sem volt, miközben a tervezői szabadságot valósággal megfojtotta. Ez szülte a tudományos fokozatokat, húzta belőle a vele járó anyagi sápot (nem vetve meg az aprópénzt sem), ki tudja követni, hányadik bőrt húzva lé a már cikkben, tanulmányban és könyvekben megjelent, de X-edszer is újrafésült és kinyomtatott munkáról. S ha valaki azt kérdezi, hogyan jöhetett létre ez a burjánzás, a választ könnyen megtalálhatja, ha szem előtt tartja, hogy ahol az élettől elszakadva folyik a „tudományos” élet, mint nálunk az építészettudomány jó néhány ágában, ott az urbanisztikának mint áltudománynak, amely éveken át elszakadt a gyakorlati építészettől s el a társadalom széles tömegeitől, még a tervező építészektől is és az urbanisztika komplex problematikáját csak papíron kutatja: ott az egész burjánzás pozíciók befolyásának köszönheti létét. Igaz, hozzájárult és elősegítette ezt a felemás helyzetet az is, hogy a tervező-kivitelező építészek

132