Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

nak alapfeltétele és követelménye a korszerű úthálózat, s nem a népnek toronyházakba való bezsúfolása.

E társadalomellenes szemlélet romboló hatását nem kevésbé bizonyítja egy másik kérdés is. Kevés országban csináltak akkora propagandát több szobás, több férőhelyes lakások ellenében, a grarzonlakásnak, sem a gyermeket nem nevelt, életüket kényelemben leélt öregeknek építendő külön lakásoknak, mint Magyarországon. S mindezt azok terhére, akik gyermekek nevelésével a társadalom, a kultúra, a népgazdaság fennmaradásáról gondoskodtak és gondoskodnak. A garzonlakás ellen már 1941-ben a Tér és Forma c. lapban kissé egyoldalúan bár, de mégis jogosan és nemzetféltésből tiltakozott a közösség iránt felelősséget érző építészi szellem. S olyan érveléssel, amely utolsó betűjéig ma is helytálló. A garzont már akkor is a gyerektelen, vagy idős embereknek ajánlotta a hazai tőkés szemlélet, amely pénzét ebbe fektette, aránylag a többinél magasabb lakbér reményében. íme néhány idézet a Tér és Forma cikkéből: ,,Az első ilyen lakások a nőtlen, hajadon és elvált emberek számára épültek és mindenképpen kitűnő üzletnek bizonyultak.” Azonban csakhamar az lett a helyzet, hogy „a garzonlakások jórészében házastársak laknak, idősebbek, akiknek nincs gyermekük, fiatalabbak, akiknek itt nem lehet gyermekük” . . . „A bérházépítők . .. mind többet építettek a nemzetgyilkos — mert gyermekáldást kizáró — garzonlakásokból.” — „A garzonlakás típusa példátlanul áll a világ építészetében, különleges pesti szellemtermék és így ennek bevezetéséért külföldi példát nem hibáztathatunk. Viszont ha a lakásépítő tőkések és megbízot- taik nem látják be, hogy a lakásépítés nemcsak üzleti kérdés, hanem reális elsőrangú életszükségletnek kielégítése, ezt pedig nem akarják szolgálni, akkor a mai viszonyok közt bizonyára sor kerül a hatósági beavatkozás és irányítás bevezetésére. Aki aztán ebben méltatlanságot lát, avagy már az egész kérdésnek nyilvános megvilágítását demagógiának nevezi, az élet követelményeinek legelemibb ismeretével sem bír, tehát legenyhébben szólva tájékozatlanságról tesz tanúságot.”'1

Nem különös-e, hogy noha azóta szocializálták a termelőeszközöket, kikapcsolták a tőkéseket a lakásépítésből, ez állami feladat lett, s a 32 m2 alapterületű garzcnlákásépítés újra föl virágozhatott? S hogy a megépült lakások alapterülete ezekben az években átlag 48 m2? Vajon milyen urbanisztikai és nép- gazdasági szemlélet idézhette ezt elő? Hisz arra hivatott közgazdászok és építészek nem győzték eleget hangoztatni, hogy éppen a nagyobb alapterületű, több férőhelyes lakások építése a gazdaságosabb, tehát olcsóbb.

Előtérbe állítva tehát a valóban korszerű és valóban urbanizációs problémáinkat, ezek során számolni kell azzal is, amire a Hazafias Népfront a regionális tervezőket már annyiszor figyelmeztette, hogy a tanyák még legalább 50—80 évig fennmaradnak, s hogy bennük 1,2 millió hazánkfia él. Meddig maradnak fenn tehát a községek — több mint 3200 — és a városok, amelyek maguk is nagymértékben rászorulnak az urbanizálásra (főleg közművesítést illetőleg)? Granasztói Pál idézett könyvében — mint láttuk — világosan fogalmazza meg az urbanizmus lényegét. Eszerint elsősorban a vidék civilizált és kulturált rangra emelése értendő rajta, az ott élő emberek érdekében, éppen azért, hogy ne kényszerüljenek elköltözni onnan máshova, meglevő városainkba, nehezítve (lakásigényléssel, a bürokrácia asztalainak növelésével stb.) az élet modernizálását, holott azokban enélkül is súlyos a helyzet. A vidék, mint tudjuk, nem 67 város, hanem több mint 3200 falu, köztük nem egy 10—40 ezer főnyi lakossággal, s legújabb kori urbanisztikánk ezt a tényt meglehetősen

130