Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

nek alapterülete nem nő meg azzal, hogy egy helyett két-három fülkére szabdalom ide-oda mozgatható közfalakkal, sőt még kisebbedik is —, s amelyekről ma már csak a bolond, vagy a nép ellensége nem meri bevallani, hogy családok részére sem nem modernek, sem nem korszerűek, akármilyen színesek is egyébként kívülről.

A Granasztói által megrajzolt városforma európai értelemben is a legkorszerűbb, hazánkban pedig „egyenesen elkerülhetetlen szükségszerűség, ami a táji, gazdálkodási, népesedési és lélektani tényezőkből egyképpen fakad”. Ez a korszerű, valóban európai szemlélet gyökeresen ellentmond annak az „urbanisztikának”, amit egyes kozmopolita körök képviseltek nem is olyan régen (vagy talán még ma is?), abban a tévhitben, hogy bizonyos politikai elképzelés kívánja meg tőlük.

S mindez mégis gyakorlat lehetett az építészeti kultúra és a belőle fakadó igényesség hiánya miatt. A Granasztói által vázolt városiasság mint városideál lényegesen más, mint az, amit a külföldi városok a polgárosodásnak, az iparosodásnak, a világkereskedelmi kapcsolatoknak előrehaladott fokán általában megvalósíthattak. „Magyar földön aligha lehet szó a beépítésnek arról a sűrűségéről, a több emeletes házaknak arról a tömegéről, arról az utcai forgalomról, arról a fokozott, siető életütemről, ami az európai városoknak ma oly jellegzetes tartozéka. Magyar földön aligha lehet szó toronyházakról, éjjel-nappal nyitott üzletekről, gyárak, ipartelepek, füstokádó kémények tömegéről. . . Akik a városiasságnak ezeket az ismérveit akarják magyar városainkba belelátni, ezeket az intézményeket akarják ott is — ahol nyilvánvalóan nincsenek és nem is lehetnek még — mesterségesen, külsőségesen megteremteni, azok messze estek attól, hogy fölismerjék a magyar városok igazi lényegét és lehetőségeit, kulisszákat állítgatnak, amelyek mögött hiányzik a valóság, hiányzik az élet! Akik a magyar városokra ily módon akarják ráhúzni a városiasságnak nyugateurópai értelemben vett jegyeit, azoknak hiányán sopánkodnak, városainkat nagy falvaknak csúfolják, megtagadván tőlük a város elnevezést is, azok egyszer s mindenkorra útját állják annak, hogy magyar földön valaha is fokozódjék, erősödjék a városiasodás, útját állják, hogy városaink a városiasodásnak arm az útjára lépjenek, ami számukra, egyedül lehetségesnek megadatott.”1

Tévedne az, aki azt hinné, hogy a hazai urbanizáció a fönti egészséges elveknek megfelelően folyt az elmúlt 20 évben, vagy hogy érdekében a fönti elveket tudatosító arcvcnal alakult ki. A fentiekkel ellentétben nemcsak hogy nem nőtt a vidék rangja a kellő mértékben, hanem inkább a főváros dagadt tovább minden intézkedés ellenére. Dagadt pedig jó részben a sajtóból áradó — a tömegek, a közvélemény tájékozatlanságára alapított — téves értelmű várospropaganda következményeképpen. Míg a főváros két világháború közti ■— másfélmilliósra történt — növekedését Granasztói nem győzi sérelmezni, az 1945 utáni — mindenki által ismert kényszerítő eszközökkel, mint a peremvárosok beolvasztása, a vidékről való pánikszerű menekülés a fővárosba, a túlfeszített iparosítás stb. stb. történt —• felpuffasztása miatt korántsem nyit tüzet, pedig itt már a közgazdászok megállapítására is támaszkodhatott volna. Mert Budapest utóbbi 20 évi duzzasztásával kapcsolatosan „természetes fejlődésről” egyáltalán nem beszélhetünk, ezt ma már senki sem vitatja. Ettől függetlenül Granasztói fönti urbanizáció-értelmezésével oly annyira egyet kell értenünk, hogy azokkal a lehető legszélesebb tömegeket is meg kell ismertetni, még mielőtt az européerkedő, álmodern szemlélet tönkretenné vidéki városaink és f alva ink még megmaradt építészeti értékeit, megsemmisítve urbanizációs elő128