Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Építészeti kultúrát!

meg már 1938Jban. A lényeget érintően ma sem léhet többet mondani és kívánni. Milyen legyen a magyar város? — kérdezi. Az erre adandó válasz számunkra felelet arra is, hogy hogyan fejlődjék a vidék, miközben várossá, illetve városiassá fejlesztik, s ezek a gondolatai, ha megszívlelésre találnak, száz- és százezrek tudatában alakíthatják ki a valóban korszerű városszemléletet, amely igen lényeges pontokban más, mint amilyennek az elmúlt húsz évben nálunk hirdették.

„Tágabb, lazább, kiterjedtebb legyen, mint általában az európai városok, több legyen benne a távlat, a tér, kevésbé szűk udvar és sikátor, kevesebb az emelet.” Valóban ezt írja: kevesebb legyen az emelet. Ez a Granasztói által megfogalmazott városideál teljes mértékben kielégíti azokat a törekvéseket, amelyeket a modern városépítészet terén — a legegészségesebb irányzatokban — tapasztalni lehet. Mert a tőkés viszonyok közt, spekulációs okokból, ettől eltérő városrészek is képződnek, de ezek sem változtatnak azon, hogy a gigászi városok elleni reakció már a kisebb méretű városokban is jelentkezik. Az emberek emberibb körülmények között akarnak élni, menekülnek a nagyvárosok zajos, terhes és sokemeletes zsúfoltságából, amelyet a még egészséges lélek börtönnek érez.

„A modern városépítés a beépített területek csökkentésére, kertek, parkok, fasorok teremtésére, általában laza zöld felületekben feloldott alacsony beépítésű városokra törekszik” — írja Granasztói. Ha a magyar városokat ismerjük, tudjuk, hogy néhány kivételével — mint Sopron, Kőszeg, valamint a történelmi erdélyi és felvidéki városaink — márcsak a történelmi csapások miatt is a fenti szempontoknak megfelelőien képződött, ami miatt sokáig az „elmaradottság” bélyegét sütötték rájuk. Nagyhatárú, népes alföldi városaink Temesvártól, Aradtól Szolnokig, Nyíregyházáig, Ceglédig, többé-kevésbé mind úgy alakulták, hogy ma szinte a legideálisabb terepet és föltételeket nyújtják a normális arányú urbanizációnak, mert „a legújabb elveknek, legújabb törekvéseknek megfelelő formákat őrizték meg!” — olvassuk ugyancsak Granasztóitól. Kérdem, tudták-e a városok, megyék, községek tanácselnökei, ha már mindegyik „építész” és építési politikus nem tudta, hogy ezek a Granasztói által leírt lehetőségek egyúttal követelmények is, amelyek a lehető legkisebb arányú bontás ellenében a legkorszerűbb városformát kínálják a megvalósításra?

„Lazán beépített, alacsony laksűrűségű városformát képzeltünk el” — írja Granasztói, noha látja azt is, hogy ebből kifolyóan a közművek létesítése megnehezül. Ez igaz, de mégsem használható érv. Mert látnunk kell, hogy a lazább település, az alacsonyabb homlokzatok következtében előálló közművesítési többletet megtakarítani s ennek érdekében olyan zsúfoltságot idézni elő, amiből máris menekül az, aki 1—2 éve ilyen körülményék közt lakik, népgazdasági és népesedési szinten egyaránt kész ráfizetés. Mert a társadalom jóérzete érdekében nélkülözhetetlen a megfelelően tágas élettér. Ennek hiányában „gettóban” érzi magát a lakó. Ezt elkerülendő a közművesítési többlet éppen nem drágítás, hanem ellenkezőleg, más oldalon bőven megtérülő befektetés. Ha a gazdaságosság, a takarékosság szempontjait vinnénk ilyen értelemben tovább, akkor visszajutnánk a Cs. lakásokig, sőt még attól is visszább, anélkül, hogy viszont megadnánk azt a szükséges levegőt és tágas teret a lakónak, ami kijárt neki a nádfedeles falusi és a kertvárosok családi házai körül, ahol a ház valóban betöltötte az otthon szerepét s ahol — jó kerítés esetén — nem volt kiszolgáltatva a szomszéd kellemetlenkedéseinek, mint a „modern” bérházak celláiban — átlag 48 m2-es alapterületen zsúfolva össze egy „összkomfortos” lakást — amely127