Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Ferencz Győző: Töprengés műfordítás közben
Töprengés műfordítás közben Mint embernek, csak egy világom van: amit befogadok, feldolgozok, tehát visszatükrözök tudatomban. Mint műfordítónak sok; annyi, ahány írót-köitőt szólaltatok meg magyarul: akiket befogadok, feldolgozok, tehát visszatükrözök magyar versben-pró- zában; a visszatükrözés visszatükröződése. A kérdés ezek után csupán annyi: adekvát-e a tükrözés? A tudatban nem, mert egyéniségemmel ötvöződik a világ. A fordításban sem, mert egyéniségemmel, s ezzel az ötvözettel összesodródva születik újjá a mű. Körülbelül ez az a dolog, amely rosszabb vagy jobb fordítóvá tesz másoknál. Ez — mármint az eredeti mű és a fordító egyénisége — az örök ellentét, amely mégis egységét, feloldását keresi és találja meg a kész, az újjászült műben. Ha ezt nem teszi, megszűnt vajúdás, őrlődés, kín gyönyörűsége, az idegen művel való teher áldott állapota — azaz művészet lenni, s nem lesz több, mint az ács mestersége, aki már nem üt az ujjára és egyenesen veri be a szöget. Vagyis: tisztes, jól begyakorlott ipar. Olvasom a Nagyvilág 1968/6. számában annak a beszélgetésnek részletét, melyet a jugoszláviai Híd munkatársa folytatott Weöres Sándorral, az Életünk állandó munkatársával, a kitűnő magyar formaművész költővel. E nyilatkozat egyik tétele szöget ütött a fejembe, s visszatetszést is keltett. Arról van szó, hogy megkérdezték tőle: írásaiból él-e? A válasz: nem, mert akkor szakmánybán kéne verseket írnia. Inkább fordításaiból él. A magam következtetése: tehát akkor fordítania kell szakmánybán. S a kettő ugyanaz. Vajon miért becsüli le a költő Weöres a kitűnő műfordító Weörest? Talány. Itt azonban elérkeztünk egy sarkalatos vitatémához, s sajátságosán egy költőn belüli ellentmondás útján. Jelesül ahhoz, hogy költészet-e a versfordítás, igazi irodalom-e a prózatolmácsolás. Sokan állítják — Keresztury Dezső is, ha jól emlékszem —, hogy verset csak alkotó költőkkel szabad fordíttatni. Ebből az én következtetésem: regényt, novellát is csak gyakorló regényírókkal, novellistákkal szabad magyarra ül- tettetni. Jól van-e ez így? Ez a kérdés egyébként állandó belső konfliktusom. Ugyanis: nem vagyok sem eredeti verseket író költő, sem pedig prózaista. Viszont fordítok. Időnként azzal próbálom nyugtatni magamat, hogy hiszen Rab Zsuzsa nem jeles költő — bár több verse is megjelent már —, viszont kiváló műfordító. Szöllősy Klárának tucatnyi pompás prózafordítását olvastam — Thomas Mann Varázshegyének újrafordítása műfaji bravúr! —, de önálló regényét nem ismerem. Makai Imre nélkül Solohovot bizonyára gyengébb kontúrokkal ismertük volna meg. Pedig önálló munkájáról nem tudok, s tudomásom szerint nem is jelent meg soha. Réz Adám, Szinnai Tivadar is jó példa erre. Szalatnai Rezső, a csehszlovák irodalom jeles tolmácsolója eredeti alkotóként — szerintem — csak a csehszlovák irodalom történetét feldolgozó könyv szerzőjéül adott értékeset. Nem tudom, ki hogyan van vele, de Rónay György is azt hiszem sokkalta inkább a fordításokban találta meg önkifejezési formáját, mint eredeti műveiben. Példák hosszú sora következhetnék még — ellenpéldák tucatjával együtt, természetesen. Mert Arany János egyik legnagyobb költőnk és műfordítónk is 123
