Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - P. Szőke Mária: Rab Zsuzsa Jeszenyin-fordításai
Jeszenyin aligha szokott hangsúllyal mondani (hiszen nála még a düledező kunyhók svábbogarai is költőien szépek!), észreveteti velünk a szegénységet. Legtöbb olvasónak fel sem tűnne, de a találó „vékony” jelző felhívja a figyelmet a szegényes takarmányra. Zizegve sír a vékony árpaszalma El-elbólintó tehénkék előtt. Nagyon jellemző ez a versátültetés Rab Zsuzsa költői és műfordítói módszerére. A bonyolult és meghökkentő képek a fordításban ugyanolyan természetesnek, eredetinek hatnak, akár Jeszenyinnél. Kevés bonyolultabb szövésű képet olvashatni, mint a „Kunyhó-anyóka csend-kenyeret morzsol” vagy a „sóhaj szakad fel, útra kél az. éjben, / S egy borzas bagoly csőrén fennakad”. Mert benne van ezekben a képekben a jeszenyini túlcsorduló líra, a természet sajátos, bensőséges látásmódja és a nyelvi tisztaság, egyszerűség egyaránt. S bár talán különös, így lehet megfogni: „áhítat” lebeg a versben, s ez az áhítat — él a fordításban is! Ugyanolyan hűen és természetes egyszerűséggel, egy fél hangsúly erejéig sem válik csinált melankóliává, szentimentális kölönccé. Az apróbb átsimítások — egyik sem jut el az „átköltés” szintig.— egyáltalán nem öncélúak, nem a forma-megtartás görcsében születtek. A színeknek, hangulattónusoknak Jeszenyinnél rendkívüli szerepe van — s a költő láttató erejét megtartja, sőt nemegyszer tovább építése mellett is azonos atmoszférán tartja Rab Zsuzsa. Látható, hogy a legteljesebb szöveghűséggel dolgozik, s ez az eredetihez ragaszkodás gyakran egyáltalán nem egyszerű. Nem a tükörszerű fordítás jelenti nála a szöveghűséget — a magyar megfelelőket keresi; a hangulatnak megfelelőket talál, mint láttuk, akkor is, ha igét fordít nominális szerkezet helyett. S ez a költői mellett — nyelvészeti bravúr is! Eddig sorról sorra mértük a költői erőt, pedig az egész vers, az összhatás mondhat a legtöbbet, túl azon, hogy nem leltünk a fordításban „csámpás” sort, s nem a keresztrejtvényfejtő aprólékos küszködését. Kitűnő érzékkel íveli, röppenti fel a vers hangulatát. Felismerte az alapvető jegyét, érzékeny ízét, hangulatát. Egyik legharmonikusabb verse ez Jeszenyinnek, s ez a harmónia az árnyalt mondatszerkezetekben, az arányokban teljesen megőrződik. Megőrzi ezt a költőnő azáltal is, hogy a „valaki után kutat” nem válik nőies melankóliává, benne van a bár lemondó, de fojtott szenvedély. „Magyar” lett-e ez a vers? — adódik a kérdés, hiszen ismerős érzéseket pengetve szól hozzánk! Különös, hogy Rab Zsuzsa fordításaiban annyira érezzük ezt a jelleget, annyira egy a költő és a fordító, mintha saját verseivé váltak volna a megszólaltatottak. Nem kielégítő felelet erre az sem, hogy jó költő, érzi a költői hangot. Mi hát a titka? Ilyen hőfokú fordításai csak annak lehetnek, aki lelki rokonságban van a fordított költőtárssal. Hogy ez nagyon is megfoghatatlan fogalmazás? Lehet. De nem könnyű ezt kifejteni: nem csak a verset érti és érzi, érzi a költői indíttatást is. Számára élők ezek a képek, ott jár Jeszenyinnel a rjazanyi tájon — s ennek a tájnak a képe annyira hasonlít Rab Zsuzsa szűkebb hazájához, a pápai vidékhez. Sehol annyi nyírfát nálunk nem látni, mint a Pápa környéki, bakonyalji tájon! Sok kis patak, vízimalom teszi meghitté a tájat ezen a vidéken. Ezeket a vízimalmokat láthatta maga előtt a költőnő, amikor a jeszenyini sorokat átültette: „Csak a víz tud még régi dalt, ./ Zubog a vén malomlapáton . . .” Mert így van: benne él a költőnő gyerekkora, sok táj élménye is a Jeszenyin-f ordításokban. Nemcsak a jeszenyini verset érzi 103
