Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Pósfai H. János: Anna néni (elbeszélés)

mény szélroham átnyargalt a padláson. Akkor a lány megmozdult, a szoba közepére állt és úgy figyelt. Később a televízióhoz lépett s bekapcsolta. Míg a készülék izzott, áthelyezte székét a kályha közelébe. S aztán, hogy az öregasszony érzékelte a közeledést, ezt kérdezte:

— Rossz kedvű vagy, Irén?

•— Nem vagyok az.

— Azt hittem, rossz kedvű vagy. Nem feleltél, amikor kérdeztelek.

— Mert nem volt fontos, amit kérdezett.

— Andrist kérdeztem.

— Mindegy — mondta a lány s kezével intett, hallgasson el, nézni akarja a tévét. A képernyőről vidám tengerparti jelenet fröccsent a szobába. Napfény, nevetés, hullámzó víz és fénylő homok. A távolban könnyű vitorlások lebegtek a víz tükrén.

— Jó volna Irén, ha nem lennénk egyedül — szólalt meg újból az öregasszony.

— Az előbb azt mondta, jobb szeretné, ha nem jönne el.

— Nem úgy mondom. Ha te nem lennél egyedül. Ha ez az Andris . . . Huszonhét éves múltál, Irén . . .

— Hallgasson •— pisszegte le a lány s beült a közelgő vitorlásba, amely ott úszott el a part közelében. Az öregasszony fennakadt szemekkel nézte a képei. A tévé kék fényétől még sápadtabbnak látszott az arca, ráncos, sovány nyaka megnyúlt, felbomlott álián a főkötő szára. Tagjai átmerevedtek, jóleső bizsergést érzett. Igénytelen élete simogató pillanatai voltak ezek: a jó meleg szoba, az ördöngös masina, amely annyi bolondságot hoz ebbe az odúba.

— Mit csináljak, ha ő nem mondja — folytatta ekkor a lány az előbb elharapott párbeszédet.

— Tudod, hogy én nem bánom azt se, hogy így vagytok. De jobb szeretném, ha elvenne.

Váltott a kép, a tenger eltűnt, a napfény kihunyt, fenyőszegélyes hegytetőre csalta őket a kamera, ahol egy csupa üveg palotában idős emberek, asszonyok éltek, megszámlált napjaikhoz kerestek derűs pillanatokat. Az öregasszonynak eszébe jutott a panzió, mindig abban szerette volna leélni öreg napjait.

— Tessék! — mondta ekkor emelt hangon a lány, hogy az öregasszony megütközött rajta. Vajon mire mondta ezt Irén? A kopogást nem hallotta, semmit nem vett észre, már a férfit is elfeledte erre az estére, aki e pillanatban belépett a szobába. Ott állt a küszöbön, szokásos bőrbekecsóben, piros arccal, lilára fagyott fülekkel és friss nevetés virult a tekintetéből.

Mintha villám sújtotta volna az öregasszonyt. Nem, ez nem lehet igaz. Ez már szívtelenség. Előbb kis híján orra bukott, majd úgy érezte, hanyatt vágódik, amikor felemelkedett a kisszékről. A széket bal kézzel fogta, s ahogy volt, félig görnyedten kisurrant a férfi mögött az ajtón. Andris ügyet sem vetett rá. Irén észre sem vette. Nem mondhatta hát, hogy ne menjen ki, maradjon csak velük a jó meleg szobában, nem zavarja őket a jelenléte. Egy szót sem szólt, beleolvadt a férfi karjaiba.

Az öregasszony nagy reményeket táplált a szívében. Azt gondolta, hogy Irén kiszól majd érte a konyhába. Biztosan kiszól, ha észreveszi, hogy nem ül a kályha előtt a kisszéken. Ilyen kemény időben nem kívánja tőle, hogy magukra hagyja őket. Majd szól, hívja, s akkor beviszi újra a kiisszéket, elhelyezkedik a piros lángnyelvü kályha előtt, nézi a csodamasinát. Addig egy kicsit tesz-vesz a konyhában, elrakosgatja az edényeket.

35