Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei
versében végképp belevész. Itt módosítja a „tárgytalan”, érzéketlen természetről eddig vallott nézetét. A Tanya az Alföldön költője még vallotta, hogy az éjszaka „nem hasonlít a szenvedélyhez”, hogy „nem érti égitest, növény, amit az ember érez”: az öntudatlan természettel szemben ott még állítja a költő: „csak engem emészt az emberi gond.” A Vörösmarty-versből kölcsönzött „zöld ág”: Az éjszaka képeiben már a természettel, a mindenséggel való egybeforrás jelképe, akárcsak a csodaszarvas ágbogas agancsa, az ősi mítosz ,,világfá”-ja: a világ sátorlapját tartó „ág”. Tér és idő ad itt találkát egymásnak; a zöld ág: a mozdulatlan idő s a mindenütt jelenvaló sötétség. Jelképe mindannak, ami vans ami „az éjből ki se látszik”, ami él láthatatlanul. Ebből az ágból sarjadzik az egész juíhászi éjszaka-látomás: a „kéreg-illatú éj”, a „gyökér-alvilág” s a „csillagok mélytenger-virága”, ahol az emberi és „emberen kívüli” lét: „a merengés ágboga virágzik”, ahol a költő virraszt s ahol ugyanő e növényi lét megtestesítője is. Juhász e nyitánnyal, „az éj az éjből ki se látszik” motívumának variációjával nemcsak a sötétséget, de a mozdulatlanságot, a virrasztó költő éjszakáját, a várakozás éjét mutatja meg. E nyitány-zene inkantációs jellegét a gondolat-ritmus, a litánára emlékeztető zeneiség adja. A költő csak ábrázolni akar, de szavainak zenéje himnuszt zeng az éjszakához: ,,Sóvárgó, gyásztalan, kéreg-illatú éj! Zöld ág az éjből ki se látszik, Tető az éjből ki se látszik, ablak az éjből ki se látszik, sírkő az éjből ki se látszik. Az éj az éjből ki se látszik. Csak a virrasztók virrasztanak . . .” A Minden-Lehetséges éjszakája ez, a pusztulás éppúgy kivirágozhat belőle, mint a remény: a „Végső-Lehetetlen”, ahogyan Juhász Ferenc nevezi. Ez A varázsló éjszakája, melyről a költő a Tékozló ország óta mint a „mítosz-ügetés” forrásáról vall. Az Örvénylések Bartókjának várakozása ez, az átváltozást, Áron „arany-ágának” kivirágzását készíti így elő a költő. „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain” — e mottó: invokáció az Időhöz s már előképe az éjszaka-nyitányban elénk táruló növényi mozdulatlanságnak is. „Hogyan jutott eszébe, hogy ágakkal: közelről és távolról fényképezett, a föld-krátereket megidéző fa-törzsekkel, göcsörtökkel, csonkokkal s az évgyűrűkkel valló fa-testekkel, némán zuhanó faóriásokkal ábrázolja egy-egy helyen a juíhászi mondanivalót?” — kérdem Rajnai Andrást, Az éjszaka televíziós kép- költeményének rendezőjét. — „Nem tudom, nem gondoltam konkrétan a mottóban zöldellő ágra. A Szabadság téren, a televízió épülete előtt egy fa régóta biztatott, hagyjam beszélni a képernyőn.” Igen. Juhász Ferenc egy-egy makacsul visszatérő képének, képzetének titkos búvópatakhoz hasonló „elrendelése”, sorsa van, az teljesül ki az olvasóban. Mert Az éjszaka képeinek mottója nemcsak azért szerves része a költeménynek, mert Vörösmarty Előszó című versének alapkoncepciója Juhász művének alapanyaga is, nemcsak azért, mert e két sort végül a teljes kórus a költemény testébe építi. Az „egy-helyi vándorok”, a fák, virágok, a költő szemében azok, akik „az idő csönd-bércein” áttörtetve az Idő legyőzői is, akik min88
