Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Koncz István: A mén (vers)

Sörénye sötét tűzű fáklya; amerre lobog, a mezőket, a pusztát (belehalhat az is, aki látja!) — széthulló szikrái kigyújtják.

Nem fogja se zabla, se gyeplő.

A galaxison körbekerget valami dongót: a legelső és el nem űzhető szerelmet.

Körme alatt tüzes áram.

Csupa szügy, csupa tág, dühös orrlik .. . Aztán eszelős iramában a Sarkcsillagba belebotlik. —

Ravatalát senki se sejti. Föléúszik, kiköt a béke, s árnyék-szigonyát beleejti ibolyaszínű szemébe.

33

Káldi Judit: Veres Péter