Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Fodor Ilona: Az éjszaka zenéje és az éjszaka képei

lemből a történet előtti időkhöz. Itt aztán „megáll az idő” és megszűnik a mindennapi értelemben vett lét, a költő léte is: „zene hangjegybe zárva” — ez az új életforma képlete. Innen fakad aztán újra az új dal, „az arany hegedű” zenéje, melynék az elmúlt idő felel, melyben múlt és a „megállt idő” válaszol egymásnak: „Felibőgnék szarvasfiúk a nap a hold agancsukra nőtt — Agancsuk hetven égő gyertyaszál tölgyesek bércek szüzei ők — És vissza-énekelnek kréta-várakba falazott Kőmíves Kelemennék —• Hisz arany-hegedű arany-hegedű bolygatta föl nem-létük türelmét — A fiú visszatért a tékozló fiú őt üdvözölni kell •— Arany-hegedű arany-hegedű búg s az alvilág felel. . .”

Ha igaz, amit Sziün-Ci a kínai bölcsesség jussán hang és világ kapcsolatáról mond, akkor az is igaz, hogy Juhász Ferenc költészetében a „világosan csengő hang képmása az égnek”, s így a kozmoszt benépesítő égitestek másfajta zenekart zúgatnak, mint a föld, melynek „szélesen és hatalmasan zengő hang” a mása. Mert Juhásznál a „néven nevezés” mindenkor mágia is, nemcsak a szó fogalmi jelentését ragadja így üstökön, hanem a szó felhangjait, a zenélés és értelmezés együttes lehetőségeit. A Lehetséges löki a költőt nemcsak a fel- nem-fedhető „titkok kapujába”, de a Lehetetlen felé is. Ezt a mindenkor lehetségest öltözteti Juhász hol a költői vágy, hol a „világ-akarat” mezébe, bár nála a Lehetséges egy és ugyanazon dolog: a lét lényege. S mint ilyen a mítosz forrása: a Lehetetlen megvalósítója is. Az anyag: örökös vágy; az ember: megvalósulás — így vonja meg a határt a költő ember és világa között. E megkülönböztetés azonban csak elméleti. A szó-,,dodekafónia”, mely a világ koz- mogóniájának kísérőzenéje, a varázs-zene, mely az átváltozást segíti, másképpen vall ember és világ viszonyáról. Mert épp e vox humana mágiája az, amelyben a Föld Történelemmé lényegül, amelyben a mindenség szerelméből egy új Ember tragédiájának történelmi „színei” körvonalazódnak, amelyből ugyanakkor az út a történelem s a teremtés előtti csöndhöz, a „kezdetben vala” első hanghoz is vezet. Mert innen, ez első hangtól indul a költő, a „dalra ítélt angyal”; e csupa-lüktetésből, verdesésből, ez „embrió-szíwerésű” terhességből, a csöndből születik a hang, melynek rendeltetése, hogy „oldja az anyagot képzetekké”, hogy „az emberig futó gyönyörű zenét” megszülje, hogy híd legyen ember és világa, a mikrokozmosz és makrokozmosz között, üteme a „nagyszerű harmóniaépületnek”, melynek disszonanciákon nyugvó alapja a költőben, kupolája a hallgatóban teljesül egésszé.

Az egymásra és egymásba torlódó szóözön ugyanis mibennünk oldódik renddé, válik zenévé. Mert ez a költő nem akar zenélni. Kimondani akar. Ám, mivel ebben is teljességre törekszik, mert állandóan a lehetetlent ostromolja, ezért a megsokszorozott, megnyújtott szavak egyre zenévé örvénylenek: panasz- vagy ritkábban öröm-zenévé, de csaknem mindenkor fortissimoban. A költőiben a kimondott szó utáni csönd az oldódás rövid nyugvópontja. Mert Juhász Ferenc nemigen ismer feloldódást. Számára a csönd: halál. „Ha a hallgatás egy percre is ledönt — beépít üveg-tégláival a csönd.” E szavakkal magyarázhatjuk szavainak soha-ki-nem-apadó buzgását, szó-,,atonalitása” bi- és polytonális többértelműségét, azt, hogy nála a dolgok „fél-testüket a semmibe kinyújtják”, tehát mindig megtoldhatók a valóságon túli jelentéssel is. Egyfajta expresszív látásmód ez, mégha olykor szürrealista elemekből is tevődik össze (és nem fordított expresszionizmus, mint egyik kritikusa állítja): a juhászi látomások tárgyias jellege nem közvetlenül a valóságból táplálkozik. A biológia és csillagászat tárházából kölcsönzött rekvizitumokat előbb a lélek láttamozza. így lesz Juhász Ferenc átértelmezésében az anyagnak, egyfajta hold-udvara,

81