Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - FIATALOK - Timár Ede: Vorgics úr (elbeszélés)

— Hallgasson! Ha az Isten segíteni akarna rajtunk, nem engedte volna meg, hogy háború legyen! — ripakodott rá a nagyszájú Kollárné.

A pince falai erősen megrázkódtak. Hullott a vakolat. Kialudt a villany. Fentről fülszaggató recsegés, ropogás hallatszott. Aztán süket csend telepedett a pincére.

Néhány pillanat múlva üvöltés harsant. Vorgics úr ordított:

— Hu . . uuu ... én . . . én .. . durrantottam szét a házat! Megdöglötök! Mindenki megdöglik!

Kitört a pánik. Csak Csicsa esze maradt a helyén. Zseblámpát gyújtott. A jajveszékelő, rémülten zokogó asszonyok közé rohant. Vorgics úrhoz férkőzött. Egyetlen ökölcsapással leterítette.

— Csend! — kiáltotta. — Ne ordítsanak! Maradjon mindenki a helyén. Meg kell nézni, mi történt.

Csicsa az ajtóhoz ment. Megpróbálta kinyitni. A zár engedett, de az ajtó nem nyílott. Törmelék torlaszolta el a kijáratot. Dühösen káromkodott. Visszatért a pincébe. A hátsó falhoz, a vészkijárathoz sietett. Azt sem lehetett használni.

— Nincs semmi baj — mondta az asszonyoknak megnyugtatóan. — Csak a villanyvezeték romlott el.

Vorgics úr magához tért. Kacarászott és motyogott:

— Hő ... hö . . . hő . .. úgy kellett. . . úgy kellett. . . feldurrantottam a házat. . .

Késő délután, mentőosztag szabadította ki a pincében rekedteket. A szomszéd ház telitalálatot kapott. Egy kisebb bomba ezt a házat is érte. Éppen a pincéhez vezető lépcsőházra esett. A lépcsőház romjai torlaszolták el a pince bejáratát.

A nehéz, félelmetes órák után az asszonyok és a gyerekek sápadtan, hunyorgó szemmel, rémületükből csak lassan ocsúdva léptek ki a tavaszi napfényre. A legtöbb férfi már hazarohant a munkahelyéről. Egymást lökdösve, kiáltozva keresték az övéiket.

Az utca vigasztalanul festett. Romok, romok mindenfelé. A törmelékek alól előkerült, roncsolt hullákat a mentőosztagosok egymás mellé fektették az utca kövezetének egy szabadon maradt részére. Negyvenhárom merev, viaszsárga, vérrel és téglaporral szennyezett férfi, nő és gyermek holtteste hevert ott. Némelyik mellett már a hozzátartozója zokogott. A Fanto és a Shell gyár felől égő olaj bűzét sodorta ide a szél.

A pincét Csicsa és Vorgics úr hagyta el utoljára. Csicsát sírva várta fiatal felesége. Vorgics úrral senki sem törődött.

A romok között Vorgics úr lassan az utcára botorkált. Az összeverődött tömegben a kockaköveken heverő hullákhoz sodródott. Nézte, nagyon sokáig nézte őket. Aztán egyszerre csak a fejéhez kapott, térdreomlott, majd hasra- vetette magát. Szájából habos nyál fröccsent. Teste görcsösen rángatódzott. Sírva nyöszörgött. Értelmes szavak buggyantak belőle.

— Mit tettem? Én . . . én. . . robbantottam fel őket. . . Nem . . . nem akartam igazán . . . Minek robbantottam? . . . Nem szabad robbantani . . . Soha nem szabad robbantani...

Az emberek döbbenten figyelték vergődését.

Fehér néni keresztet vetett magára. A koromfelhőktől terhes égre emelte szemét. Hisztérikusan felkiáltott:

34