Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - FIATALOK - Timár Ede: Vorgics úr (elbeszélés)

dami. A házbeli gyerekek megpróbálták felbosszantani. Ö azonban csak bambán, szótlanul vigyorgott. Csupán azzal tudták kizökkenteni egyhangú állapotából, ha a keresztnevén Palinak szólították.

— Ki. . . ki kérem . . . magamnak! Apyka, meg anyuka azt mondta nekem, hogy én úriember ... én . . . én a Vorgics úr vagyok!

Pillér Öcsi, az utcabeli szenes fia, meg is járta vele. Herceg Giziké, a házmester kancsal lánya krumplit pucolt az udvaron. Vorgics úr meg nézte. Pillér Öcsi zsák fát hozott az egyik lakónak. Amikor elvégezte a munkáját, rákiáltott a bolondra:

— Szevasz Palkó!

Vorgics úr kikapta Giziké kezéből a kést. Heccelője után vágta. Az éles penge majdnem markolatig szaladt Pillér Öcsi combjába.

Az öreg Pillér rettenetesen felháborodott. Kártérítést követelt. Feljelentéssel, perrel fenyegetőzött. A fűszeres Bandi fia, aki jogásznak tanult, felvilágosította.

— A bolondot nem lehet megbüntetni — mondta neki. — S különben tudja azt jól a maga fia is, hogy Vorgics urat nem szabad Palkónak szólítani. Magára vessen. Mi az ördögért bosszantotta.

Vorgics úrral ezután nem kötözködött senki. Békében hagyták és urazták rendületlenül.

A háború első évében GStotoa szórakozás kapott lábra a környék srácai között. Lyukasvégű kulcsot zsinórral kötöttek össze egy szöggel. Letörték a piros gyufa fejét, lyukasvégű kulcsba tömték, a szöget pedig a kulcsba szorították. Ezt a furcsa szerkezetet az összekötő zsinórt markolva meglóbálták, s a falhoz csapták. Nagyot durrant.

Hogy Vorgics úr agyában mi mozdult meg, nem lehet tudni, de roppant megtetszett neki ez a durrogta-tás. Az egyik nap, Bolla Józsitól, a házlbeli srácok vezérétől elkunyerálta a durrantót. Kezelését meglepően gyorsan és ügyesen megtanulta. S míg korábban semmi iránt nem érdeklődött, ettől kezdve folyvást csak a durrantó szerszámmal foglalkozott. Apja örült, hogy végre valami szórakoztatja a szerencsétlent. Minden szükséges kelléket beszerzett neki a dur- rantóhoz.

Vorgics úrnak valósággal szenvedélyévé vált a durrogtatás. Eleinte csak öncélúan használta szerszámait. Később rájött, hogy ezzel megrémítheti az embereket. Óvatosan, ravaszul a kiszemelt áldozat háta mögé settenkedett. Minél nagyobb volt az ijedelem, annál fokozottabb Vorgics úr öröme.

Egy-egy sikeres merénylet után hosszú percekig hahotázott. Szórakozása azonban hamarosan elviselhetetlenné vált. Néhányan megkísérelték elvenni tőle a durrantót. Vorgics úr fogát vicsorítva támadt a próbálkozókra. Most már nem tartották jó természetű bolondnak. Féltek tőle.

Herceg bácsitól, a nagybajuszú, lila orrú házmestertől naponta követelték, hogy vessen véget Vorgics úr kíméletlen szórakozásának.

— Mit tehetek én kérem? — tárta szét kezét a házmester. — Nem lőhet ezzel a hülyével semmit sem csinálni.

— De igenis lehet! Majd én megmutatom! — fakadt ki egyszer dühösen a nagyszájú Kollámé.

Elment a kerületi elöljáróságra a tisztiorvoshoz. Bepanaszolta Vorgics urat. A tisztiorvos vizsgálatot indított. Először kijelentette, Vorgics úr nem közveszélyes, továbbra is szülei felügyelete alatt maradhat. Ámde a többi lakó is kezdett a nyakára járni. Megunta. Intézkedett.

32