Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - Farkas Imre: Fű ízű tej (elbeszélés)
Legény felkuporodva néz utána. — Kan nyúl volt — mondja isteni határozottsággal. — Hiszen csak a fülét láttad — ellenkezik Sás. — Egyszerű ez, 'kispofám — oktatja Legény. — A nőstény futtában a hátára fekteti, a kan nyúlé feláll. — Na, ne ...! — A füléről beszélek. A nyúl fehér farktöve ciikkan még néhányszor, aztán eltűnik. Amint összesimul nyomán a zöld, elmúlik a fűszálak kékes fénytörése. Csapadékos vidéken járunk, a kultúmövényzet mégis szegényes. Tavasz van, s mintha aszály sanyargatná a növényzetet. A lóhere levelei aprók, a kukoricaszár felnyurgult, sok a pirosas színárnyalat a keskeny lándzsákon, a gabonák levelei csavarodottak, hegyesek. Vékony a termőréteg, s a kavicsos altalaj átereszti a vizet. — Apák, mi lesz itt tíz év múlva! — utánozza Legény hangját, mozdulatait Táncos, és Sásra kacsint. — Félországnyi homogén vízrendszer — folytatja. — A víztárolók állandósítják a szintet, a csatornákból ott és annyit öntözünk, ahol és amennyit kell. Kacsáktól fehérük a táj, kacsák a víz fölött, halak a víz alatt, méhek a virágokon. Olyan búzát termelünk, mint a cirok, akkora kukoricákat, mint a takarmányrépa, és millió számra pulykák kószálnak a földeken. Mézbe, májba és húsba fojtjuk Európát. Na, milyen a terv? — Micsoda magas tudomány! — visítja cérnahangon Sás, majd békítő szándékkal Legényhez fordul. — Csak föl ne billenjen a biológiai egyensúly, mert akkor bűz lesz itt, de olyan. . . — Hogy képzeled? Kinőttük a pendelyt. — Én nem mondtam, hogy nem lehet megcsinálni, de könnyebb rosszul, mint jól. Emlékezz arra az építkezésre a folyó mellett. A parasztházak magasított padlószintje jól mutatta, kiöntésekkor meddig ér a víz, de az áruház meg az étterem padlóját mégis jó méterrel lejjebb építették. Legény történelmi méretekről, kezdeti készültségi hiányokról beszél, és valami tájékozatlansági együtthatót emleget, ami az új közösség — így is szép ■— eredményeit rontja. — Meg lehet csinálni, mondtam. Igaz, könnyebb rosszul, mint jól, de majd vigyázunk. Bever a fény az ablakon, Táncos előttem is lehajtja a védőüveget. Dúdol- gat. Már rég nem figyel a beszélgetésre. Ruha legyen, kaja meg pénz. Hogyan? Nem az ő gondja. Intézzék el a fejesek, azért vannak. Ö ledolgozza a maga nyolc óráját, igazán elvárhatja, hogy jól gazdálkodjanak az értéktöbbletével. Amikor elhallgatnak, megszólal: — Már megint sok a halott. Az ősszel a negyvenesek mentek, csupa negyvenhét, negyvennyolc, negyvenkilenc éves, nemsokára rajtatok a sor. Dúdolgat. Nehezen viseljük el Táncos halottas jóslatait. Megmondta, kikísér bennünket a temetőbe. Nevetünk, de meghökkenve. Amilyen önző, óvatos, még túlél bennünket. Ez a túlélés egyébként az ő legnyilvánvalóbb programja. Következetesen tomászik, gonddal válogatja össze napi vitaminadagját, sétál és masszírozza a fejbőrét. Ujjheggyel. Két szenvedélyéről tudok, egyik a fagylalt, a másik 20 /
