Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 3. szám - Farkas Imre: Fű ízű tej (elbeszélés)

FARKAS IMRE

Fű ízű tej

Hűvösben kifogástalanul megy a jeep. ha felmelegszik az idő, rángat a motor és leáll. Nyitom a tetőt, szívatok, adom a gyújtást, a gázt — indul. Néhány kilométer után újra az előbbi móka. Valami nyugatról visszatért atyafi adta el a vállalatnak. A főnök azt mondta, vigyem. Elnyúzni jó lesz. Holnap, míg ezek az állatkertekben tárgyalnak, kicseréltetem a gyújtófejet, aztán irány haza. Amikor indultunk, egyikünk sem hitte volna, hogy két hétnél korábban végzünk. Szerencsénkre a tanács elfogadta Sás módosítását: nem Láncfalunál, Tatárbegynél lép ki a megyéből a gyűjtőcsatorna. Tizenhatezer köbméter föld- mozgatástól menekültünk meg, mert Láncfalunak az ősmederben tárolunk öntözővizet. Táncos a javítóműhelyek, a gépszínek, a munkásszállások építését ellenőrizte. Mióta a főnök rátelefonált a vállalatunkra, valamivel jobban igyekeznek. Egyedül Legénynek voltak nehézségei. Az erdőgazdaságnak csak erdei fenyőből volt készlete, de Legény tavasztól őszig méhlegelőt akar. Végül ő is kiverekedte, hogy Tatárhegyen mézelő cserjékből létesítenek csemetekertet a csatornafásításhoz.

„Minden várban laknak, minden várban laknak,

csak a lekvárban nem laknak . .

Táncos énekel. Fél kettő óta a kocsinál toporog, dünnyög, bosszankodik, pedig kettőre terveztük az indulást. Rögeszméje, hogy elkésünk.

— Nyugi! — csillapítom. — Majd jönnek.

Csökkentem a levegőt, adagolom a gázt, kiengedem a pedált, újból felpörgetek — mint az óra.

— Nem bírom az ilyen palikat. Egyszer hagynád itt őket, majd iparkodnának.

Idegesen rázza a lábát, hintázik tőle a kocsi. Orrhangon beszél, és gyöngyözik a homloka. Lehet, hogy a lába is izzad.

— Nyugi! — Ráverek a dudára.

Az ilyen ideges palinak biztosan izzad a lába.

— Nyugi a fenét! Jelenésem van Z-ben.

Legény és Sás fordul ki a szállodaajtón. Sás fut elől, hullámos haja meg se rezzen, amikor átugorja a lánckorlátot. Plakátarc. Atlétikai versenyek előtt ő ijesztgeti gerelyével az utca népét.

Legény darabosan robog utána, csattog talpa alatt a járda. Ö a legmagasabb közöttünk. Sántítva fut, mindig kicsi a cipője. Majd kitaposom, fogadko- zik, de mire kitaposná, szétmegy. Kereten felüli lába van, tán még a kommunizmusban sem készítenek ekkora futókra konfekciós csukát. Csapódnak az ajtók, indulunk.

— Az is bolond, aki veletek tart — morog Táncos.

Legény nevet, és nagy tenyerével Táncos hátára csap.

— Csak nem az „Arborétumba” sietsz?

18