Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 3. szám - Cserhát József: Naplementék (vers)
(Egy háborús) Jött a sötétség. Az anyák hajukat tépték. Kijutni, mindenáron! — tüzelt a szemből, sírt a szájon, ez tépte egymást: hátramarvo. előzött, nőtt a karma, ágaskodott, dagadt a sodra, egymásra púposodva, lefojtva társa csapkodását — vakot kiáltva mászkált. Nem enni akart. Nem nevetni: csak meglátni, megint, a napot. (Egy békessége s) Nem vagyok irigy, gyomromban a sav kígyója nem ágaskodik, éhes is csak annyira vagyok, mint a polcon sorakozó kőapostolok. Nem mondom, hogy jól kellene lakni legalább azzal, ami van. Szememből mint a lét-alatti csövekből kiszaladt higany spriccel a könny, végigpereg maradék-arcomon. A naptól, amikor le-leszalad, félek. De nem nagyon. (Milyen lesz az utolsó?) A fellegjárás nagy lesz az egen, lent a tenger ugyanúgy csapkod, nekem tűnik csak olyannak, hogy most vérziink el valamennyien 8
