Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Angyal Endre: Pécsi művészeti levél

súlyt kaptak a modem szürrealizmus szellemében fogant alkotások is. Végül jelen van — művészettörténeti fontosságához méltó súllyal — az „alföldi festészet” irányzatának sajátos dunántúli változata.

A zalaiak közt — hogy velük kezdjük beszámolónkat — mindhárom irány képviselői megtalálhatók. Azaz talán pontosabban: az irányok átmenetének, érintkezésének, kereszteződésének lehetünk itt szemtanúi. A nagykanizsai Haraszti László tusrajza (Siklósi vár) a kiállítás talán leg bizarr abb, ugyanakkor feltétlenül értékes és érdekes alkotása. A nagykanizsai művész lényegében az absztrakció formáira bontja le az architektonikus látványt, de az ábrázolás atmoszférája félreérthetetlenül szürrealisztikus. Hasonlóképpen jellemezhetnők a zalaegerszegi Németh János fantasztikus kerámiáit (Bagoly, Kakas, Király, Török lovas). Németh kompozícióit egyaránt inspirálja a szürrealista formabontás, a folklór világa és az elvont konstrukció. Művei maradandó esztétikai élményt jelentenek, és tekintélyes helyet biztosítanak számára a mai dunántúli művészetben.

Ki kell emelnünk a zalaegerszegiek közül még Dús Lászlót és Szabó Sándort. Dús kék tónusokban tartott linó-metszete (Csendélet) a konstruktivista hagyomány továbbélését bizonyítja, ugyanakkor azonban a művész sajátos, egyéni, mással össze nem téveszthető temperamentumát is. Szabó ezzel szemben látszólag konzervatívabb alkatú művész, aki sokat köszönhetett az alföldi iskola példamutatásának. Nagylengyeli út című festménye nem is mentes bizonyos epigonizmustól. Meg kell dicsérnünk azonban a Tél Göcsejben című kompozíciót. Szabó Sándor itt takarékos, mégis kifejezéssel teli eszközökkel tudta érzékeltetni a nyugat-dunántúli falu atmoszféráját, azt a légkört, amelyben már jelen van a modem technikai életforma, amelyben azonban a múlt balladás hagyományai is élnek.

A pécsiek közül Bizse János, Gábor Jenő, Lantos Ferenc és Martyn Ferenc képviselik a legmagasabb 'esztétikai színvonalat. Gábor és Martyn, ez a két idősebb művész, ma már a magyar nonfiguráció klasszikusai közé tartozik. Gábor Kompozíciójának tartózkodó barna tónusai, harmonikus körkörös formái szinte szuggerálják ezt a klasszidzáló magatartást. Martyn ezzel szemben dinamikusabb, mozgalmasabb: két Csendélete közül — az egyik 1941-ben, a másik 1956-ban készült — főleg az utóbbi kelti fel figyelmünket, sárga—piros— barna—fekete tónusainak megkapó ritmikájával.

Lantos Ferenc öt kiállított képével — akad köztük olajfestmény, tusrajz és zománc-kompozíció — a kereső-kísérletező művész rokonszenves és érdekes típusát mutatja. A Táj szinte kozmikus hangulatot, asztronautikus látványokat érzékeltet, a Tusrajz a szürrealizmussal érintkező elvonás példája, a három Zománckép pedig a modern, absztrakt formák jelentőségére utal az architekto- nikus és iparművészeti dekorációban.

Bizse János két festménye (Üzem, Dalmát tengerpart) látszólag tematikus jellegű, a látvány azonban — mint Bizsénél olyan gyakran — az elvont kompozíció szférájába fogalmazódik át, anélkül, hogy teljesen elveszítené látványjellegét. A kék tónusok uralma jellemzi ezeket a Bizse-képeket: a kritikus kedvet kapna a pécsi művész „kék korszakáról” beszélni.

Említsük meg a pécsi festők közül még Horváth Olivér, Kelle Sándor, Simon Béla, Soltra Elemér és Tiilai Ernő, a szobrászok közül Bocz Gyula és Rét- falvy Sándor, az iparművészek közül Zs. Kovács Diana nevét. A nagykanizsai származású Horváth Olivér két képe közül a Tokaji kőbánya a sikerültebb, a realisztikus és absztraháló-konstruáló törekvések kiegyensúlyozott megvalósí146