Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Angyal Endre: Pécsi művészeti levél
haladt egyenesen azon az úton, amelyre az utolsó 10 évben rálépett, s amellyel addigi életművét, mintegy újjászületve megkoronázta. Magas művészi rangját nem könnyen és nem gyorsan érte el, de megérte a küzdelem s nem kell félnie, hogy elvétetik tőle, mint azoktól, akik egy-egy klikk segítségével többszörös hatványra emelt könyökkel kapaszkodtak föl a ,,csúcsra”, amely alatt kezdettől fogva ott tátongott az őket elnyelő feledés sza- kadéka. Megviaskodott a maga Éj-ének démonaival, a magát figyelő s emésztő tudat kísérteiéivel, miközben életszeretetével s az értelem napfényével úgy világítja ót a mi világunkat, mint ahogy vihar után az égboltot átkarolja a szivárvány. Ennek vagyunk tanúi Illés Árpád művészetében. Ezért lesz ez a művészet éppúgy humánus, mint ahogy Illés magatartása is az, nem szakad két egymástól idegen féltekére. Ezt a humánus jelzőt nem kötelezően, vagy éppen a divat kedvéért idézzük a művészre és művészetére. Valóban mélyen emberi egy olyan korban, amelyben számos művész azáltal vél humánus lenni, hogy azt, ami rút, ami mocsok, , vagy műszaki trükk, kinevezi műalkotásnak. Pedig nem vonult vissza valamely elefántcsonttoronyba, kiveszi ő a részét az emberi ostobaság elleni küzdelemből is. Véleményei, kritikái sokszor szarkasztikus éllel materializálódnak linómetszetékbe, ezekbe a különös fekete-fehér rajzokba, amelyekben ugyancsak a maga sajátos módján keveri az álom és a valóság elemeit maga teremtette emberi és állati lényekké. Az alkotás kínja — tudjuk — csak annak gyönyör, akinek műhelyéből olyan művek kerülnek ki, amik fogalmaink szerint valóban megütik a szépművészeti alkotás rangját. A gyönyör kínjait boldogan vállaló, szent örömmel alkotó, s a gondolatnak a „sártól a kozmoszig” formát lelő művészét köszöntjük a 60. életévét betöltő Illés Árpádban. SZÍJ REZSŐ Pécsi művészeti levél Olyan kulturális eseményről kell most beszámolnunk, amely ugyan a „déldunántúli” jelzőt viseli címében, amely azonban jellegénél fogva az Életünk olvasóit is érdekelni fogja. A dél-dunántúli képzőművészek áprilisi pécsi tárlatáról lesz szó. Ez az együttes ugyanis nemcsak Tolna, Somogy és Baranya, hanem Zala művészeit iis magában foglalja, s a kiállított művek 1968—69-ben más dunántúli városokba is eljutnak majd. Harminckilenc művész festményei, grafikái, plasztikai és iparművészeti alkotásai szerepelnek: az alkotók közül öten zalaiak, heten somogyiak, ketten tolnaiak, a többiek baranyaiak — zömmel Pécs művészei. Mindjárt meg kell azonban mondani, hogy a zalaiak (Dús László, Haraszti László, Kustár Zsuzsa, Németh János, Szabó Sándor) nagyon jól megállják helyüket ebben a nemes versenyben, és műveikkel komoly, igényes esztétikai színvonalat reprezentálnak. Ha globálisan akarnók jellemezni a kiállítást, akkor három uralkodó irányzat jelenlétére kellene rámutatnunk. Az egyik az a stilizáló-absztraháló irányzat, amelynek számos változata — a konstruktív szerkesztéstől a nonfiguratív kompozícióig — szerepel a pécsi kiállítás anyagában. Az eddiginél talán nagyobb 145
