Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről
tív egyéniség. A tanítást adatgyűjtésnek fogja föl. A gyerekek rajzaiban önmaga kontrollját, hisz azok önkéntelensége, raffináltságtól, kiszámítottságtól való mentessége a friss látás egyik ihlető és tiszta forrása saját maga művészetének is. A fegyelmezés kizsigereli az idegeket, de a rajztanítás örömök forrása, s számára alkalom a kifejező anyag frissítésére és ellenőrzésére. Lehetősége olyan megfigyeléseknek, amiknek művészete látja hasznát. A reklámgrafika éppúgy előkészítésül szolgált a mai Illésnek, mint ahogyan javára fordítja az iskolai munkát is. Ö — jelképesen szólva — valóban a sziklából fakasztott magának élő vizet, ahelyett, hogy a vak sorstól hagyta volna magát leverni és panaszkodással akarna elégtételt szerezni magának. Ha ő a „de profundis”-ból kiáltott, abban az élniakarás, az alkotólehetőségért való jajkiáltás szava sikol- tott. Ezzel azonban nem érte be, maga segített magán azzal, hogy csak azért is alkotott, annál keményebben, minél jobban szorították a sanyarú viszonyok. Eközben vette észre, hogy milyen rendkívüli érték korunkban az alkotó ember számára az idő, hogy semmi sem vész el, csak a haszontalanul, azaz a munka nélkül elvesztegetett idő. Megtanulta, hogy két óra közötti szünetben is érhető el haladás a megkezdett képen, megtanulta magát lélektanilag úgy szabályozni, hogy az előszobából a kabát levetése után belépve az állvány elé, olyan lelkiállapotban folytassa a festést, mintha előző nap abban sem kellett volna hagyni. Mintha neki mondotta volna Kosztolányi, és nem az íróknak: „Ha csak annyi helyed van, mint a körmöd, arra is remekművet írj!” Illés, a festő, megtanulta mindezt átfordítani és alkalmazni iaz alkotásfolyamat minden előkészítő és kivitelező tényezőjére és menetére. Ezért reá is illenek Li Tao szavai: „Aki szíve szerint fest, azt elkerülik az akadályok.” A társadalom iránti felelősségben és a hivatás iránti komolyságban kevesen árulhatnak el hozzá hasonló céltudatos magatartást, talán éppen azért, mert élete merő küzdelemből állt. Mennyi bukfenc, rövidzárlat, megalkuvás, árulás tarkítja sok-sok kortársa pályáját, amik csak részben magyarázhatók a körülményekkel. S ha óvatosnak kell is lennie az ítélkezésnek, azt mindenképpen pozitívan kell értékelni, akinek emberi és művészi magatartása inkább vállalta a félreállást, mint a társadalom tudatos félrevezetését. Illés Árpád nem menekült a kor milliókra nehezedő problémái elől. Ezek között szembenéz ő világunk lehetséges elmúlásának gondolatával is, ami bizonyára kikerülhetetlen, ha előbb nem, hát évmilliók során s aminek tudatos átgondolása oly mélységesen le tudja sújtani az örökkévalóság babérjaira pályázó embert. Márpedig addig élünk, ameddig él az emlékünk, ameddig belőlünk, munkánkból legalább egyetlen adatra szüksége lesz valakinek. Nincs ennél nyomasztóbb tudat annak számára, aki „monumentumot” szeretne maga után hagyni. S hogyan lehet küzdeni mégis az elmúlás ellen, nem becsülve le a jelen és jövő rémeit és mégis velük szembenézve képviselni az emberség igazi tartalmát, azt a bizonyos „humánumot”? Illés Árpád ezt képviseli, amikor a Kimérákkal szemben fölmutatja szépség-imádata pikturába álmodott képeit. . . Ezeket a festményeket mint bűvös hangú költeményeket dobja a világunk megszépítéséért folyó, oly sokszor tragikus küzdelem kohójába. A következetesség nem minden művész életművében dicsérendő, a következetlenséget pedig néha elismerés illetheti. Illés Árpád „következetlensége”, hogy tudott stílust váltani, javára szolgált, mert képalkotó fantáziáját és szín- kultúráját szabadította fel. Következetessége azért dicsérendő, mert anyagi és karrier-meggondolásoktól nem zavartatva, szinte szegénységi fogadalmat téve, 144
