Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről

lágot a vásznon, kartonon is. Különös és sajátos világot teremt, éppen ez az- egyik értéke művészetének. Java termésének semmi köze sincs a vért izzadó kiagyaláshoz, a tehetetlenséget, a találékonyság hiányát nem kényszerül a leegyszerűsítés malaclopója alá rejteni ,,a végső valóság megragadása” címén. Pedig Illés nem idegenkedik a geometriai motívumok és formák alkalmazásától sem. A szabad és geometriai/ formákat kedvvel elegyíti még tájképeiben is, mint a kötött és a szabad természeti világ kötetlenebb járulékait. Az élet maga is ilyen, kötöttségből és szabad megnyilatkozásokból áll, a kettő keverékéből, mégha külön-külön mindegyiket törvények határozzák is meg. Az áthatásra, az egybehangolódásra példa, hogy a szabad természet erdejében egy mértani formájú ház milyen stílszerű összhangban képes megjelenni. Ennyiben ragadja meg Illés a geometria világának szabatos elemeit s építi be szabad képzeletű művészetébe. Ezért építészeti elemek (négyszög, pillér, oromfal, timpanon stb.) is megjelennek képein, aminek némelyek már önmagában is különös érdemet tulajdonítanak, ha a divat így kívánja. Nem tartozom ezek közé, ahogyan a művész sem, aki pedig pl. az ablakot nem azért használja gyakran, hanem a világba ki- és a lélekbe való betekintés jelképeként. A lényeg mégiscsak az, hogy a képen valamennyi elem, járulék, maga a motívum, képszerűen jelenjék meg, a művészi ösztönösség és tudatos képformálás eredményeképpen s nem a divatesztétika aznapi követelményei szerint. Hogy mégis utaltam az építészeti elemek jelenlétére, csak azért tettem, mert Illés az építészeti és geometriai elemekkel is természetesen él mint eszközökkel, anélkül, hogy túlhangsúlyozásukkal ezeket tenné a születő kép céljává. Művészetében, képeiben semmi sem véletlenszerű és semmi sem kiagyalt, nem izzadtságszagú. Ünnepélyes ez a művészet, noha szüntelen áthatja a természet, a mindennapi reális világ. Ez a vércsere oly természetessé teszi, mint amilyen természetes csapoláskor az izzó láva színpompás tűzijátéka, ami szintén „ünnepi” aktusa a hétköznapi műszaknak. Illés mindig ura az ecsetnek, tehát nemcsak a gondolatnak, a képalkotó képzeletnek, minden képe arról beszél, hogy a művész komolyan vette a kifejezést, nem érte be az alkotás olcsó fogásaival.

Színdinamikája oly erős, hogy ellenállhatatlan szuggesztivitást áraszt, némelyik képének színvilága valósággal fojtogat, különösen, ha a mondanivaló tragikus éle is hozzájárul a kiváltott feszültséghez. Festményei egy olyan világba emelik az embert, amelybe belépve megilletődik a műbarát, anélkül, hogy a való világgal megszakadna kapcsolata. A színek égetnek és emelnek, formaképző erejükkel mindig fölkeltik a valóság képzeteit, mégha a képcím nem segít is a társítási folyamat megindításában.

Illés gondolkodásában és művészetében egyaránt vállalta a „kor természetes feladatát”: kifejezni! a kor emberének érzésvilágát a képek nyelvén. Nem szökött meg előle, sem mint rajztanár, sem mint művész. Az életet elképzelni csak sematikusan tudó koponyák törhetik a fejüket azon, hogyan egyeztetheti össze magában az iskolai hivatalos oktatást saját egyéni művészetével. Az élet mélyebb rétegeit és bonyolultabb összetevőit mélyebben megragadó elmék azonban könnyen föloldhatják a látszólagos ellentmondást. Heti 25 órában tanít rajzot, ami azt jelenti, hogy az alkotás szempontjából napjai lényegében tönkremennek, hisz nem lendülhet bele az alkotómunkába a nap kezdetén, a végén is csak elcsigázottan állhat a festőállvány elé. A panaszkodóknak nem ama fajtájából való, akik mindig a körülményekre hárítják a felelősséget, holott egyszerűen lusták, kényelmesek, nem tudnak bánni az anyaggal, az idővel, nem értenek a kevés pénz okos beosztásához, ami szintén „művészet”. Illés konstruk143