Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Morvay Gyula: Balatoni képek

harap hozzá, majd a vörösborból húz. Hallani és látni, amint meleg vérré válik benne a rubinpiros bor. Diót visz Boglárra; itt érte az éjszaka, gondolta meghál a pokrócon. Messziről jött, messzire megy. Az üdülőiben az egyik csoport hazafelé készülődik. A vendégkönyv az asztalon fekszik, madzag-hosszú fűzfaágak lógnak rá. A kazánkovács tollát forgatja, felnéz a kék égre, amelyen egyetlen felhő sincs. Lassan, meggondoltan köszön meg mindent. Átadja a tollat a Ganz- Mávag-dolgozónak, sebesen firkant két sort. „Elég is lesz?” •— „Hogyne. Minél kevesebb a szó, annál többet szól.”

Gomba a neve a vízparti elárusítóhelyeknek, jóllehet egyik sem hasonlít a gombához. Az egyik asszony meglátja a barátnőjét. „Jé, drágám, hogy meghíztál!” — „Nem mondom. Meghíztam, jól tart az uram, de te sem panaszkodhatsz.” — „Én azért könnyebb vagyok. Hány kiló is vagy?” — „Megmondom: nyolcvanöt. És te?” — „Én csak nyolcvan vagyok, de én alacsonyabb vagyok nálad.” — „Nem bánom. Azt mondják, hogy meghíztam. Nem bánom. Sokszor nem is eszek, hanem zabálok, olyan jó itt minden. Pedig azelőtt olyan voltam, mint a nádszál. Mindegy. És mondd, drágám . . .” És a drága mondja, mondja, hosszjan, mivel éppen ott vezet a balatoni út; és útnak, szónak nincsen vége.

„Bátor úszók fulladnak a vízbe”, mondja csendesen a fehérhajú ember. „A félős ember jobban vigyáz magára, de a jó úszó sokszor teszi ki magát veszélynek. Katonakoromban egy széles csatornában fürödtünk. Féltem belemenni, de azt mondja katonapajtásom, aki a vízben volt: „Eddig ér, jöhetsz!” Mellig ért a víz. Belementem a vízbe, elmerültem, mivel becsapott engem a katonapajtásom. Talpalta a vizet, fenntartotta magát, én meg elmerültem. Majdnem belefulladtam. Utána nagyon, de nagyon kikészítettem őt a derékszíjammal. Nagyon. Mondom, hogy nagyon, úgy, hogy a kórházat is nyomta egy darabig. Esztendők múlva mit látok? Kijárt a falumba, pedig messzire való volt. Aztán hivatalos ember lett. Az első nap megbüntetett, becsukatott. Ez még azokban az időkben volt. Kiszahadúltam, kettőt se fordultam, meg se melegedtem otthon — megint a börtönben találtam magamat. Ez így nem lesz jó, mondtam. Félrehívtam. Azt mondtam: több börtön pedig nincs, mert akkor előveszem a derékszíját. „Régi csat van azon. Hol van már az a címeres világ, hé!”, mondta. „De én már a derékszíjamra is felraktam a csillagot. Csillagokat látsz, ha még egyszer minden szére-szóra becsukatsz.” — Sokáig nézett a szemembe, én meg vissza; az én szemem nem rezzent, de ő gyorsan pislantott. Elhallgatott. Került, de aztán a tanácsomat is kérte. Ilyen az élet. Ilyenek az emberek. És ilyenek az események.” — Elhallgat. A szomorúfűz ágai bólogatnak.

Én meg hogyan jártam. A vízparton volt a „gomba”; töméntelen ember tolongott előtte; vettek, vásároltak, siettek. Az idegenek ropogós ötveneseket, százasokat szedtek elő. Az elárusító nagy tettetettséggel, afféle beképzeltséggel azt mondja a vevőknek: „Weiter! Weiter!”. Az egyik német megütközik, csendesen mondja, hogy ezt nem így kellett volna mondani, hanem úgy hogy „Und was wünschen Sie noch?” — Állok, várok. Jó, hogy azt nem mondta a cseh vendégeknek, hogy „Dále!”, a szovjet embereknek, hogy „Daljes”; a magyarokra rádörrentett: „Tovább!”. Vékony német asszonyka fél kiló magyar szalámit vett két gyerekének. Az elárusító levágta, lemérte. Odafordulok — akkor dőlt el bennem a zsír: hát nem veszik észre az ellenőrök, hogy a két mérleg előtt hosszúnyakú borosüvegek vannak? Hogy lent pedig tüllfüggöny van? Hogy

131