Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - HAZAI JEGYZETEK - Morvay Gyula: Balatoni képek

a tengerben, mivel nem lehetett kibírni a forróságot. Másfél kilométert úsztak befelé, .amikor elől valaki elordította magát: „Cápák!” A vízben kiverte őket a halálveríték. Vissza! Vissza, a part felé. Hol itt, hol ott ordított valaki: kinek a kezét, kinek a lábát szedték le a bestiák. Édesapámnak az ujjait nyestek le. A parton halálos kimerültségben hevertek a matrózok. Jó negyvenből kilencen maradtak, azok sem épen. Ez a verdeső víz eszembe hozta édesapámat.

Most, hogy jöttem, az egyik vasúti restiben eddegéltünk. Mellettünk egy ember jóféle húst evett, tőle bal kézre egy parasztember bablevest kanalazott. Hallja a parasztember, hogy a húst evő odaszól a pincérnek: „Repeta”. A pincér ceruzájával fültövét vakargatja, halkan beszél valamit, aztán hozza a második húsadagot. Majd a „repeta” szóra, és még hosszabb és erősebb fültővakarásra a harmadikat, mire az atyafi is odamondja a szót: „Repeta”. A pincér örömmel, azonnal szalad a bablevessel. „Repetát kértem”. Azt hoztam”. „Hát annak az embernek a „repetára” miért hozott háromszor húst?”. „Mivel húst evett, maga meg bablevest rendelt. Bablevesből hoztam a repetát.” A harmadik tál bablevest nem ette meg az atyafi.

Este tíz óra körül gyenge zseblámpafény mozog, rezeg az úton. Mintha lassan, tétován baktatna előre. Kerékpár, autó nem léhet, de miféle lámpafény ez? Nagysokára odaér a fény. Negyvenkettes férficipőben, hétszer görbe néniké csoszog, kezében kis csokor virág, másikban a zseblámpa. Megy, nem néz sehová: se le, se fel, se előre, se oldalt; csak megy. Ahhoz a kis szoborféléhez megy, leveszi a régi konzervdobozt, kidobja belőle a hervadt virágcsokrot, beleteszi a magáét, melyen már rajta van az éjjeli harmat. Körülgyalogolja a pici emlékművet; mintha a dzsungelben taposna-hasítana csapát, lába gyúrja a borbordó vadszőlőt, a fátyolvirágokat, a borostyánt. A májfák csúcsaira szúrva áll a hűvös Hold. Megáll, valamit szól a képhez, azzal megy. A sötétbe, ismeretlenségbe, a végtelenbe kopog cipője. Lámpája belerezeg az éjszakába.

Mámorító bor szaga szegi a tavat, szerelmes lányok fátyla ködként lebeg, a víz partjaira néző kis házakban mindenhol muzsikálnak, táncolnak. A teraszon, a szobában, a kertben, a sötét ciprusok és a magas májfák alatt. Az utcáról idegen hármasok lépnek be a zenélő házba: azt se tudják, kié, nem hívták meg őket ide, nem ismerik a ház gazdáját, de nyitva a kiskertajtó, a Hold mindent ezüstös villanással mutat, elernyesztő az éjszaka, virágillat kószál a levegőben. És a kettes, hármas csoportok belépnek a házba. Idegenek, idegen helyre; dalolnak,, miként bent. „Vu permetté, madam, vu permetté, madmazel”, mondja a nyurga,, szakállas francia. A háziasszony nevet, üdvözli az idegen vendégeket, leülteti őket, már hozza nekik a feketekávét. Bemutatkoznak. Olyan egyszavas beszéd ez, de most még annyi se kell, már táncolnak, dalolnak. Megint jönnek. Olaszok. Két szlovákiai magyar az utcaajtóban tanakodik: „Bemenjünk? Szabad? Lehet?” Nyitva a kiskertajtó, belépnek. Mások dalolva hagyják ott a picike házat, mennek a másikba. „Ilyet még nem láttunk”, mondja a két magyar. — A víz a partra vetett csipkéjét mozgatja, a sűrűben pólinc fészkelődik, forróra sűrűsödött a levegő, végefogyhatatlan az ének és a tánc. Emberközelbe értek itt az emberek.

Reggel vadgalambok búgnak; az egyik, parzsétos kis közben parasztkocsi áll, a lovak korai, illatos sarjút rágnak; olyan köcsögös-kalapú ember ül az ülés- deszkán, mellette egy üveg rubinszínű bor, kiskésével szalonnát vág, kenyeret.

130