Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Losonci Miklós: Németh Mihály szobrai között
hogy a megszületett csecsemő a nőhöz tartozik a táplálkozás szertartása miatt, s egy ideig számára az anya föld, levegő és valamennyi csillag. Együtt kavarog, örvénylik a mellhez kapó mohó gyermek és a szolgálatot, hivatást teljesítő, szerető, adakozó, óvó anya teste. Az egyik anyai mell elrejtőzik, formáját a gyermek fejében adja vissza az ötletekből kifogyhatatlan szobrász. E sorozat következő darabja a Székesfehérvárott felállított Anya gyermekkel (1964). Számtalan derékszöggel és mértani formával épített objektív statikus forma jeleníti a különválás nagy pillanatát. A növekvő gyermek csak részben szorul már istápolásra, s ha a hídként feszülő női kar még védelmezi is a kisdedet, az anyatest már nem nyári mező, mely a tej folyékony gyümölcsét adományozza. Az anyaság intenzitásának mérséklődését jeleníti a hűvösebb ülő mozdulat. A Tapolcai anya (1966) minden idegszálával gyermekére néz, aki nem pillant visz- sza, önmagával van elfoglalva. A kapcsoskönyvek csatzáró formájával fogja át az ölben elhelyezkedő gyermek végtagjait nem csökkent szeretetével az édesanya. Az anyai karok még marasztalják a jövendőbe induló gyermeket, de már búcsúztatják is nosztalgikus áhítattal. A fiú madárral fráternizáló első szuverén lépéseit a Bambino hordozza. Szép epizódot formál a bájosan esetlen lábtartásból, és artisztikus sziget az emberfejet koronázó büszke sólyom. Immár nem az anyával, hanem a tavasz és a hegyek röptéző madarával alkot kompozíciós egységet az emberré cseperedő hajdani csecsemő. Németh Mihály művészetében főszerephez jut a női test. Analógiát keres a természet és az anatómia idomai között, és a felhúzott lábak, karok kaptatóján felkúszó fej a Mátra csúcsos vidékét idézi (Fekvő nő, 1963). Vizsgálja a Táncosnő mozgásvariációit, s a méltóságteljes mozdulat fenségéhez igazítja a ritmikus redőzetű drapériát. A fedetlen felsőtest lassú mozdulatát finom átmenetekkel a lábak irányában fokozatosan felgyorsítja, s a karcsú oszlopként leomló karok szelíd eleganciával simulnak a comb felületére. A tánc indító elemeit mintázza, a ringó lépteket — nem a duhaj örvénylést, ami Izsó Miklós tartománya. Ellenpontokat keres, szinkron-részleteket a tömör haj és a térdhez simuló ruha körzetében. Másutt is ügyel a szobrászi ritmusra. Előrehúzott bal láb és hátra vont bal kar irányellentéte enyhe ringást ad a kőbe gyűjtött modellnek (Lány, 1964). Nyugalmat, büszkeséget, egészséges érzékiséget árasztanak mértéktartóan hangsúlyozott formái. Gömbalakra gömbölyíti a testet, hogy lelki harmóniát jelezhessen a feminin alakzattal (Olvasó nő). Hasonló mozgás- koreográfiát mutat fel Mosakodójában, ahol a furcsa gubancba torlódott karok, lábak intenzív, élő oszlopsornak tűnnek. A karok a görbített hát dombjából zuhannak le Niagara-erővel, s a tömbösített vertikális formát megnyugtatóan zárja le a mosdótál és a talapzat egyszerű és hatásos részleteivel. Minden szobrának megkeresi a diadalmasan egyéni motívumát, így a fürdöző lazán terített köpenyéből frissen villan mell és térd boldogító látványa. Hibátlan dallam a tisztult test, méltó szerelemre, igényes jövő reményére jogosít (Fürdő után, 1965). A hárfa is nemes eszköz annak felvonultatására, hogy a fej háttérbe irányításával a domináns hangszer a nő lelki szerkezetének nyomjelzője lehessen, s feltárja e tömör tömbös nyugalomban a boldog megelégedés elíziumi mezőit (Hárfás nő). A nő nemcsak modell, szimbólum is Németh Mihály szobraiban. Évszakok gyümölcshozó bőségét, virágfakadást képes elmondani szobrászi eszközökkel, a Tavasz kifejtését fiatal leánytestre bízza, akinek nyúlánk, keskeny alakjában, billent fejének és félszeg mozdulatának éretlen bájában zsendülő május rejtőzik. Érett és hervadó asszonyok jelenítik a többi évszakot, az idő gyarapodását 94
