Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Farkas Imre: Jámbor utca (elbeszélés)

— Mindig itt rendetlenkednek, kérem — szólt az öreg, de rövidebbre fogta a kötelet.

Kínos lassúsággal haladt a felírás, a gyerekek tehetetlenül tűrték, hogy rabságba ejtse őket a könyv. Előbb arra gondoltak, ijesztés az egész, de ahogy mindenkire sor került, érezték, valami helyrehozhatatlan történik velük. Álltak a két téglarakás között, pusmogtak.

— Nem tettünk semmi rosszat. Miért írnak föl?

— Ide járunk játszani, amióta élünk.

— Ez a mi Romunk.

— Itt lakunk ezekben a házakban.

Töhötöm megelégelte a morgást.

— Itt nem játszhattok többé. Menjetek a térre!

A gyerekek csak méltatlankodtak.

— Az a tücsöknek való.

— Ott nem szabad fűre lépni.

— Akkor menjetek a Kurucdombra.

— Ott doronggal ütik le az embert.

Töhötöm elveszítette a türelmét:

— Lesz csönd?

— Még vigyáznánk is rá — fogta könyörgésre a dolgot Athos.

— Nem látszotok valami megbízhatónak — mondta a rendőr.

— Mi nem vagyunk megbízhatók? Látja ezt a gyereket? — mutatott Athosra Francois. — Négyezer forintos órát vitt be a rendőrségre. Be van írva a neve. És mit kapott érte? Azt mondták neki, jól van, elmehetsz.

— Lesz csönd végre?!

Álltak a két téglarakás között. Töhötöm bosszúsan nézett, az éjjeliőr vigyorgott, a kutya cibálta a kötelet, és ekkor Francois meglátta a követ. Feküdt a lába mellett. Látszott rajta, hogy régóta fekszik ott, és nagyon szeretne repülni. Nem tudott ellenállni a könyörgésnek. Felsegítette a földről, és elindította egy pózna felé. A kő Töhötöm fölött repült el. A rendőrnek a váratlan mozdulatra — mert lekapta a fejét — leesett a sapkája. Porthos kezdte a nevetést, utána D’Artagnan, Aramis, végül már az őr is nevetett, egyedül Francois király nem, mert már ott is volt az arcán a pofon. Nézett Töhötömre bepárásodott szemmel, piros arccal, de csak akkor buggyant ki a szeméből a könny, amikor Töhötöm a fejére tette a kezét.

— Na, semmi baj! Mutasd meg, hogy kemény srác vagy!

Miután kiszedték a veremből a téglákat, visszakotorták a földet és helyére rakták a paneleket, Töhötöm azt mondta, „huss”! Futva indultak neki a kerítésnek, de Töhötöm a sípjába fújt. Intett, ki sem vette a sípot a szájából, hogy indulás egyenként, sorban a kapu felé. Ez volt mindennek a betetőzése. Soha addig egyetlen testőr sem használta kimenésre vagy bejövésre a kaput. Még felhasadt lábkörömmel is csak a téglafalon át közlekedtek. És most kifelé egyenként, mint a libák az ólból! Ekkor értették meg teljes mélységében, hogy a darazsakkal folytatott csatáknak, a gőtehalászatnak, a madarászásnak, a dió- és vadszilvagyűjtögetésnek, egyszóval az egész halában szép romi életnek vége.

15