Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Debreczeni Imre: Inkább a halál (elbeszélés)

■azokat ia dolgokat, amit ma egy titkárnak tudnia kell, s mi mindent még, de a városi titkár, meg az igazgatója is, nagyon a fejükbe vették, hogy titkárt csinálnak belőle. „Bízz csak ide, tudjuk, hogy mit csinálunk! Majd beletanulsz. Mi is megtanultuk!” Hiszen ha valóban tudnák! Igen, el kellett volna mondani. Régen el kellett volna már mondani. Mindent. Őszintén. Ügy, ahogyan történt. Megkapta volna a maga néhány esztendejét, leüli, s utána békessége lett volna. „Nincs nálad méltóbb ember a gyárban!” — érveltek. Belepirult. Mert mit ér, ha mások rendes embernek tartanak bennünket, ha mi magunk tudjuk, hogy nem vagyunk azok!

Az igaz, hogy mostani élete miatt nem mondhatnak rá semmi rosszat. Becsületesen dolgozik, családi élete példás, káros szenvedélyei nincsenek, házat épített, semmiből ki nem vonja magát. De ami azelőtt volt, arról senki sem tud, még Rózsi sem, az asszonya. Hányszor elhatározta az éjszaka sötétjében ha felriadt a gyötrelmes álomból, hogy másnap megy, megteszi, elmond mindent, s jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ikivilágosodott, s a nappal józanító fényénél képtelenségnek érezte, amit a sötétség magányában kész lett volna azonnal megtenni. Egyszer — ötvenkét végén történt, mikor csökkentették a karhatalom létszámát, s másokkal együtt őt is leszerelték, s megkapta azt a kitüntetést — fél óránál tovább várakozott a városi titkár előszobájában, de a titkárt elhívták valahová, s utána már nem volt bátorsága, hogy megtegye. Azért, ha azt a titkárt nem helyezik el, talán később mégis megtette volna. De a titkárt elhelyezték, aki a helyébe jött, idegen volt, zárkózott, három lépésnyinél nem engedett magához senkit sem közelebb. Megtette volna, talán a büntetése is kitelt volna már, s élhetne tisztán, becsületesen, a maga nevén, nem így, másén, felemásan. Akkoriban is folyton kínozta ez az álom. Meg akkor is, mikor beléptették a munkásőrségbe. Nem akart belépni, retteg attól az álomtól, mely mindig ilyenkor jelentkezik újra. Aztán csak megnyugodott valahogy, bár hetekbe került. Talán a pártba sem kellett volna. Hol volt ő még negyvennyolcban a marxizmustól! Az az igazság, hogy a bőrét féltette. Akkor még nem kínozta a lelkiismeret. Háború volt, harmincmillió ember pusztult, aki ölt, parancsra ölt, vagy én, vagy a szemben álló. De később, hogy ismerkedni kezdett az ideológiával, két lábra állt és reszketni kezdett benne a bűntudat. Nem a saját falujában történt az eset. A szomszédos Páskomfán állomásoztak éppen, mikor őrségre állították a községháza pincéje elé. Ott volt az ideiglenes fogda. Egy partizán volt odabent, arra kellett vigyáznia. A parancs úgy szólt, ha szökni próbál, felszólítás nélkül lőjön. És ő lőtt. A torkát lőtte át a szerencsétlennek. Lőhetett volna a lábába is. Igaz, akkor meg kivégezték volna, de az nem az ő bűne volna. Hajnalban történt, ilyen szürke derengésben, mint ami most elönti a tájat. Ott feküdt a trágyadombon, két szeme elnyúlt, bal keze görcsösen markolta a trágyát. Ezt a képet látja újra meg újra, ez kísért vissza ennyi idő múltán is. Húszéves volt a szerencsétlen, mint a papírjaiból megtudta. Két évvel idősebb, mint ő. Nem tudná megmondani, mi késztette arra, hogy magához vegye Lakács papírjait. Akkor őt még Steinibach Jánosnak hívták, s vakon hitt a Harmadik Birodalom győzelmében.

Az eset után kitüntették és előléptették. Hivalkodva viselte a vaskeresztet. Nem soká maradtak Páskomfán. Meglódult a front, hamarosan Pestre vezényelték. Végigcsinálta az ostromot, az utolsó pillanatban szökött át Pestre a Várból. Civilruhát szerzett, saját okmányait elégette, s Lakioséval állt munkába Újpesten. Nem gyanakodtak rá, hibátlanul beszél magyarul, csak a tetoválás aggasztotta. Negyvenhat elején talált aztán végre egy zugorvost, aki megszabadította

49