Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Solymos Ida: A remény törvénykönyvéből (vers)
SÓLYMOS IDA í. Az éji kert megállít. Ámulj rá, míg lehet. Mutasd nagy szempilláid: lássam törvényedet. Most fű susog füledbe. Ágról madár figyel. Gondolj a szédületre! — de menj, ha menni kell. 2. Senkiért el nem kárhozom. Gyilok se készül műhelyemben. Néha magában él az ember, maga-kifőzte pátoszon. 3. Míg rajzolgatom arcodat, fölöttem alszol, éji ház vagy; homlokod mögé mint jutok? van befelé út? s lesz kijárat? 4. Sóhajtok távozásodon valamifajta köszönettel ágbamává némult kezemben — s kicsit feléd nyújtózkodom. Akarok bármit? mit tehet a szó, ahol nem is beszéltek, míg egymás homloka felett — magasba? — önmagukba néztek. 5. Háta íve is . . . Mint a csönd kastélya, mit éppen bezárnak. Hozzálódulni? Visszadönt------A testnek élőbb szövege van, mint az írott vallomásnak. 6. Fájsz, Élsz mint emlék a szélben, talpfa a sín alatt. Halványulsz. Mégsem értem temérdek arcodat. 7. Már csak a hó világit. Kürtjébe fű a csönd. Életed tintafáit utolszor most köszöntsd. 8. Holddal hát nem barátkozom, nem is ragasztok tervre tervet. Gyümölcs a forró ágakon: bennem laksz, tudod a kegyelmet~ Azt is tudod, senkise jön, kinek szeme így tudhat kérni; ki nem beszél, megadatik neki, mit hang nem tud elérni. A többi szó. Ilyen. Olyan. Dadog, mint záporverte ablak. Én is tudom. Ne bánd, ha most magadnak vissza még nem adlak. 41 A remény törvénykönyvéből
