Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)

megundorodott tőle? — maga sem tudta pontosan —, elfordult és visszamene- kült szobájába.

Ettől kezdve az asszony bevonult álmaiba. Már nem érzett undort iránta. Dús, gyümölccsel telt kertekben vándorolt vele és egyre csörgő mézcseppektőL szabadította meg. Örökösen kék, forró, alacsony ég borult lapos sárga szigetükre, ahol az állatokkal együtt békében éltek. Éjjel törvények nélkül keringő csillagok és holdak oltalmazták, az istálló állatai melegítették őket. Nappalaik kényelmes könnyű munkában teltek és együtt várták az estet. A nő kissé ferde metszésű szeme már rég meghitt volt számára, szép keze simogatta, formás, teste vadul és forrón egyre izgatta és sohasem elégítette ki. Örök csábító volt, állandóan hitegette, a kéj új és egyre vadabb tájaira csalogatta, de a csúcsra, ahonnan megbékélve süllyedhetne le, sohasem engedte fel. Akár árnyékfoltosan, pihenő állatként, lombsátor alatt feküdt, akár mosás közben, vagy az istállóban lepte meg, akár a mellét vagy csípőjét mutatta vagy sejtette meg, mindig a paradicsomi kéj végtelenségét ígérte. Ha aztán verítékesen felocsúdott belőle, azt bizonygatta magában, hogy az álombéli vágy azért nem múlik el, mert sohasem elégülhet ki — de mit törődik vele? Örüljön! Olyan életre ébredt, amelyet még remélni sem mert soha, az ünnepek békéjére. Nem kellett félnie, hogy olivzöidbe öltözött rohamcsapattal vagy saját rászegzett gépfegyverükkel kerül szembe. A saját világom itt letett engem és egy másik, idegen forró ölébe fogadott. Mindaz, ami egyszer saját világát jelentette, semmivé foszlott, messze tűnt. A karcsú templomtorony, a hűvös erdő, leányok nevetése és peckes léptük kopogása a macskaköveken, a városok szép kútjai, a folyók, boltozatos hídjaik, a pontosan kimért, évszázadokon át megörökölt vagy megkoplalt sok-sok kis földszalag, egymás felett, az emelkedő tájon egyre feljebb húzódva, amíg csak sziklák nem nőnek ki belőlük az égig, ahol a Göncöl Szekere, a Nagymedve és az Orion igazi alakjában, igazi helyén ragyog — mindez elhalványodott és elsüllyedt. Elmúlt a világ, amelyben kiegyenesedve, józan fejjel járt. Itt feküdnie kell, mert alacsony az ég, alacsonyak a templomok és kunyhók, alacsony a parányi ablakú szobák mennyezete. Feküdnie kell a hangtalan léptű, forró lélegzetű asszony mellett és hallgatni a közeli istálló állatainak hangos lélegzetét.

Megfeledkezett könyveiről, kezébe sem vette és már meg sem értette őket — miféle életről adtak hírt? Érthetetlenek voltak az otthoniak levelei is. Gondokról szóltak, amelyeket nem fogott fel, barátságról, emlékekről, szerelemről, amelyet ő nem érzett. Hősiességről, harcról, hősi halálról és örök életről beszéltek — mit jelentett mindez? Neki — semmit! Az életről írtak — tudták egyáltalán, mi az élet? Még félig gyermek volt, amikor a háború elkapta s mérhetetlen nyomor és nélkülözés után itt partra vetette. Most hát itt van. Minden egyebet el kell felejtenie. Sikerült is, ha behunyta szemét és szép, fiatal asszonyára gondolt. Szemhéjának vérvörös árnyékfüggönyéből akkor hívta elő, amikor akarta.

Baj társai nem kérdezősködtek, valószínűen ők is mind hasonlóan voltak. Ellátták csekély szolgálatukat, aztán hallgattak. Hallgatag megegyezés volt közöttük, hogy nem udvarolnak körletükön kívül — itt most ez jelentette a baj- társiasságot. A front nem létezett. Elfelejtett hatalom táplálta őket, egy ismeretlen, de barátságos másik megajándékozta őket mindazzal, ami hiányzott életükből. A nap reggel felkelt, este lement és köbben állandóan sütötte a sík vidéket. Az idő megállt. A templomtornyon nem volt óra, a szobákban sem, a karórák pedig felhuzatlanul hevertek a hátizsákok és az asszonyok szekrényének mélyén, mint elfelejtett játékszerek. Az idő fogalma sem létezett, mint akkor, amikor az első emberpárt kiűzték a paradicsomból, vagy megszűnt ismét, mert egy maréknyi ember megint megtalálta a paradicsomot. De erről hallgatni kellett, még rágondolni sem volt szabad, csak álmodni lehetett róla, élvezni gyümölcseit és nem faggatni istent, hogy mit akart a bibliai monda megismétlésével.

12