Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
Kinyújtózva feküdt az idegen ágyban és megérintette maga mellett a pisztoly hideg acélját. Ez megnyugtatta. Még mindig nem hallotta a fiatal asszony lélegzetét. Milyen különös módon hívta be magához! Ismét nyugtalanság támadt benne. Visszaemlékezett arra a bizonyos reggelre egy évvel ezelőtt, amikor a nyugtalanság alakot is öltött — a meztelen és tisztán látható veszély alakját, egyszer mögötte, egyszer előtte. Akkor úgy fogadta a veszélyt, mint jó bajtár- sat: a tükröző foncsorbevonat kilyukadt és ő megláthatta, hogy mi történt mögötte. Megkönnyebbült, mert látott. Ma semmit sem lát. Szobájának kicsiny ablakszemén kéken világít be az éjszaka. A fények elaludtak, az egész falu kihaltam terül el. De a tarka falak és kis ablakok mögött egymás számára idegen asszonyok és férfiak lélegzőnek, alszanak. Éjszakai ködként kimondatlan kívánságok terjednek. Lépések halk nesze, kopogtatás, kilincsnyikorgás, rugók recs- csenése, ölelkezések sóhaja hallatszik? Horkoló részeget, éber félelmet vagy osonó gyilkost rejtegetnek a falak? A közeli istállóból néha az állatok mély hangja hallatszott. Becsukta a szemét, aludni akart, de gondolatai ismét visszaléptek egy évet... .A szomszédos frontszakaszra kellett gépkocsival mennie. Közben senki földje terült el. Biztonságos az lett volna, ha elkerüli, visszamegy a régi felvonulási útvonalon és onnan ismét frontirányban előre — óriási kerülő az alig harminc kilométeres keresztúthoz képest. A keresztútról azonban nem tudott biztos híreket szerezni, vagy — s ez még nyugtalanítóbb volt — a felvilágosítások homlokegyenest ellentmondtak egymásnak: nyoma sincs rajta az ellenségnek, ellenséges tevékenység miatt járhatatlan, teljesen megtisztították az ellenségtől, az ellenség megszállva tartja, partizánveszélyes. Ránézett a gépkocsivezetőre, szemük összevillant, nyugodtak voltak, megszokták már az ilyesmit. „Egyszerű! Nekivágunk!”, mondták mindketten egyszerre. Édenien mély, ibolyakék égbolt borult az izzó vidék fölé. A Nap ősi folyamok széles nyugalmával öntötte fényét a mozdulatlan síkságra. Az ember még meg sem teremtődött. Finom, sárga agyagporral borított út futott előttük, mögöttük folyamatosan nőtt a szétoszlani nem akaró sűrű porgomolyag. Teljes szélcsend volt. A gondosan learatott földeken katonás rendiben állt a gabona, mintha szorgos kezek a legnagyobb nyugalomban aratták volna le. Elérték az első fálut. Olvashatatlan, cirillbetűs és idegenül hangzó, németül írt nevekkel telehintett térképen ellenőrizték útjukat. Helyes irányban haladtak. A falu kihaltnak látszott, de a háború még nem bántotta. Különös volt ez a kép számukra, mert ők a mérhetetlen pusztulás heteiből és hónapjaiból érkeztek. A sötétkék ég és szürkésbarna szalmatetők alatt fehérre meszelt házikók csillogtak. Az utak döngölt agyagja olyan tiszta volt, nrintha súrolták volna. Az udvarokban és kertekben feszülő köteleken házivászonból készült fehérnemű száradt vagy fehéredett. Piros lábú kacsák, libák sétáltak fontoskodva, mintha az ő feladatuk lenne a rendre való vigyázás. Amikor a kocsi elsurrant előttük, felnéztek, de még csak nem is gágogtak, mintha az autó csak álom lett volna számukra. Sehol egy emberi lény vagy hang. Elhaladtak a falu kútja mellett, kötele mozdulatlanul nyúlt a mélybe, de sem vödröt vagy kólyás asszonyt nem láttak. Csak egy világoskékre festett játék öntözőkanna feküdt ottfelejtve a homokban. Hallgató mezők mellett suhantak el és óvatosan kémlelték a gabonakalangyákat, nem rejtőzik-e bennük orvlövész. De semmi mozgás — csak gabona, gabona, semmi más. És a paradicsomi égbolt sötétkék búrája minden felett. Ünnepnap, az emberek templomban vannak. Csend, amely érleli a termést. De milyen termést? A sárga országúton eddig egyetlen kocsi nyomát követték, kerekeinek gumija mély mintát nyomott a homokba. A nyom saját kocsijukra vallott és ez 7
