Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Héra Zoltán: A vendég és a kacsintók (elbeszélés)
lennek tartják, és — mintha még ez is benne lett volna a fiatalember finom mozdulataiban — elnézést is kérnek a történtekért. — Semmi, ó semmi — válaszolta volna erre a kedves gesztusra a vendég a maga pillantásával, a visszahunyorítóval, ha észre nem veszi, hogy most meg a derék fiatalember kacsint. Elismerően s egyszersmind cinkoskodóan, finomabban, mint ama másik férfiú, ám mégiscsak meghökkentően, drasztikusan. „Tudom ám, amit tudok. Sejtem ám, mit gondolsz, ha nem is mondod egészen nyíltan, úgy, ahogyan mondanád szíved szerint.” Mintha csak ezt mondta volna a fiatalember kacsintása. Ezt szinte szó szerint. Elkeseredni ezen? Átgondolta ő otthon, a hazájában, az éjszaka csendjében, lámpája fényében az előadását többször is, és emlékezett, hogy nem hagyott benne egyetlen homályos részt sem! Nyíltan beszél az ő előadása, nem lehet hát önmagát okolnia; határozottan szól, a ferde kacsintást el nem fogadhatja! Olyan helyzetben van — állapította meg —, hogy nyugodtan szemlélődhet. Sőt, még hálás is lehetett a második kacsintónak, az intelligensnek, a ruganyosnak azért, hogy oly egyértelműen fejezte ki a kétértelműt! A másik kacsintás, az előző, a naiv emberé — gondolta — körülményesebb volt, nem is lehetett róla tudni rögtön, hogy nem egyszerűen elismerő, hanem ravaszkodó. De most már utólag érthető az is. A másodikból meg lehet érteni az elsőt. Így volna? Szerette ellenőrizni magát, s ezért kereste meg pillantásával megint a naiv embert. Csakhamar megállapíthatta, hogy igaz a feltételezése. A kicsit még izgó-mozgó, noha némileg lecsillapodott férfi rögtön észrevette a vendég visszatérő pillantását és máris válaszolt rá. Hunyorított és — hopp, kacsintott megint. „Cifrázod a szót, emlegeted a pszichológiát és miért? Tudom ám, miért teszed. Hogy elkápráztasd ezeket itt ni, csak azért. Különben pedig velünk vagy, vén harcos.” Hát persze, hogy ilyesmit mond a naív ember, s ilyesmit mondhatott először is! S ehhez adta ő a beleegyezését azzal, hogy visszahunyorított rá! Ezzel bátorította fel őt a dölyfre. Tudom ám . .. Mit tud? Semmit se tud! * Egyszerre az a gyanúja támadt, hogy az elején, amikor körülnézett a teremben, talán nem is látott oly rosszul; valóban sokan lehetnek a teremben, akik kacsintani készülnek, és meglehet, ezért érezte ő úgy, hogy sokan kancsalí- tanak. Körülnézett megint ezúttal nyugodtan s tüzetesen. Előbb egy hölgyet kapott rajta a kancsalításon és a kacsintáson, aztán egy urat. S tapasztalta, hogy bárhová fordul, gyanúja majdnem mindenütt igazolódik. Kacsintanak még azok is, akik látszólag közönyösnek mutatkoznak. Csak nézni kell rájuk egy ideig, s utána egészen bizonyos, hogy kacsintanak. És lényegében mindegyik ugyanúgy kacsint. Némi cinkossággal. Neheztelni ezért, felháborodni rajta? Nincs miért — mondta magának ismét, és arra gondolt, hogy esete talán nem is oly bonyolult eset: véletlenül ilyen közönséget fogott ki, ilyen hallgatókra talált! 7