Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kovács József László: Vallomás a szülőföldről

zett már ifjúságában. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy kimeríthetet- lennek érzem azt a jorrásvidéket, ahonnan jöttem, hogy a magam kialakította hangot, formát szeretném tulajdonképpen továbbfejleszteni. A művészet önmagában igaz. Vannak irányzatok, de az irányzatokban mindig egy az igazi, a többi mindig követő. Ügy értem ezt, hogy valami elindul, és van egy nagy vonulata, a többi a maga színét, a maga mondanivalóját teszi hozzá. A mai irodalmi színképben ilyen értelemben eléggé magányos vagyok — ha úgy tekintjük —, soha nem próbáltam formai értelemben követni azt a XX. századi modem formai eszmét vagy ideált, amely általában vonzza a fiatalokat. Az én mondanivalóm csak ezt a fajta formai világot bírja el, ebben igaz, és minden szónak megvan a maga helyi értéke, megvan a maga hangulati értéke is.

Ha én egy csikóról írok, nyilvánvaló, hogy Eluard formájában nem tudom elmondani, mert a csikó maga szabja meg a maga formai létével, emlékeivel azt, hogy a szavak hogyan rendeződnek sorokba. Tehát én szeretném az én magam formáját meghatározni, hogy hogyan érzem én magam hitelesnek . . . A másik pedig, hogy negyvenedik évemben vagyok, tizenkét verseskötettel, úgy érzem, hogy nem szükséges nekem átlépni egy más égtájra, nem is tudnám otthagyni, amit csináltam, hiszen még mindig sokat érzek kihasználatlannak abból az élményvilágból, amelyet magamba szívtam.

A további lépés vagy a további munka ugyanolyan bizonytalan, mint ahogy eddig is volt. A költészet állapot és nem foglalkozás, hiába ülnék le most ide, és adnának öt napot, hogy írjak négy sort, lehet, hogy nem tudnám megcsinálni, de néha az egy este elég ahhoz, hogy megírjak egy Mirzát, vagy egy Lánynézőben öcsémmel című verset, az emberben kialakul egy mondanivaló, és azt meg tudja akkor fogalmazni. A vers az emberek nagy többségében valami félelmet kelt, milyen furcsa, hogy a szavak úgy állnak össze, hogy még rímel is az a vers, meg ritmusa van. A költő ezt észre sem veszi, hiszen a zene és az egésznek a hangulata már eleve a fülében van. Röviden összefoglalva a feleletet, én érzek ebben a világban, amiben én nőttem, és amiben élek ma is, annyi tartalékot, annyi energiát, hogy nyugodtan maradhatok amellett, amit eddig csináltam, nyugodtan írhatom tovább mindazt, amit hasznosnak, vagy közérdekűnek gondolok, és ami engem legjobban izgat mint magánember, vagy mint embert, hogy úgy fejezzem ki magamat, hogy az közérdekű legyen, érthető legyen, hogy amit én érzek, az necsak az én érzéseimet fejezze ki, hanem tízvagy százezer emberét. Emellett úgy vagyok vele, hogy a költészet útja mindig új gyalogúttaposás, minden költő a maga útját járja, és e sok-sok gyalogút szokta kiadni a szekérutat, majd később a műutat, amelyet aztán az irodalom- történet szokott aszfalttal leborítani. Egyrészt nagyképű lennék, ha a saját elképzelésemet priméren előtérbe helyezném, másrészt talán nem kell annyira szerénytelennek lennem, hogy ne bízzak abban, hogy van annyi erőm és energiám, hogy tovább folytassam, amit eddig próbáltam csinálni.

További kérdező az után érdeklődött, hogy milyen érzés, ha a saját versét olvassa? „Nem olvasom a saját verseimet — válaszolta Simon —, hanem Balassit, Csokonait, Vörösmartyt, Adyt, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát.” Ha saját versét a rádióban hallja véletlenül — folytatta —, olyan ez számára, mintha nem is ő írta volna. „Ha az én kedves színészbarátom, Sinkovits Imre tréfás formában felhív, hogy holnap hallgasd meg, mert mondom, akkor meghallgatom. És ha utána újra felhív: — Na, mi volt a véleményed? — így válaszolok:

130