Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kovács József László: Vallomás a szülőföldről

ben megjelent elsőt — az Egyre magasabban címűt. Ez megszerezhetetlen — bár Simon-kötethez antikváriumban csak nagyritkán lehet jutni, azt rögtön meg kell venni —, ezt az első kötet csak könyvtárban forgattam. A költői újrakezdést jelző Tanú vagyok kötettől (1950) máig verseit emberszeretet melegíti át. Az az emberszeretet, mellyel a Hajnali lakodalmasok-ban a három mestert rajzolja, és különösen akkor fényesedik meg, amikor lánynézőben járó öccséről, a szőlőben munkálkodó apjáról, halkan, szuszogva alvó kisfiáról — vagy gyerekkori emlékeiről ír. Az emberek szeretete azonban a bazsi családtól saját családján át a Modern családi körig ível.

Ebből adódik a kérdés, milyen helye legyen a költészetben és Simon István költészetében az embernek? Mert az emberi életkor sem végtelen, és mi, akik már az élet közepén tartunk, örömmel beszélünk azoknak az irodalomról, akik tudjuk, hogy utánunk jönnek, tovább őrzik majd mindazt, amit szerettünk volna csinálni, illetve eddig is sikerült valamit csinálni.

Itt a kérdéssel kapcsolatban mindjárt megragadom az alkalmat, hogy elmondjam, én magam hogyan láttam, hogy látom vagy hogy szeretném látni a jövőben a magyar költészetet, a mi modem költői törekvéseinket az ember szempontjából. Gimnazisták előtt beszélni különben kockázatos, hiszen irodalomtörténetet is tanulnak, ismerik nagyjából a magyar költészet útját, azt a hat-hét évszázados klasszikus nagy magaslatot, amit a mi irodalmunk jelent, ezen belül is mint csúcsot a magyar költészetet. Talán egyszerűbb, hogyha megpróbálok képletesebben beszélni, talán eljutok oda, hogy hogyan látom én az ember szerepét a költészetben, ha visszatekintünk arra az elmúlt hat-hét évszázadra, amelyben a magyar költészet nemcsak az embert, hanem azt az ember- közösséget próbálta megörökíteni, amely emberközösség nyelvén íródott, tehát magyarul. Nagyon hosszadalmas lenne részletesen végigmenni irodalomtörté- netileg az egyes korszakokon, ezért engedjék meg, hogy inkább síkban ábrázoljam a magyar költészet útját, a magyar költészet térképét, talán jobban ki tudom fejteni, ahová szeretnék kilyukadni.

Emlékeznek rá, hogy Balassi Bálinték, amikor még a költészetet mint közügyét egy nemzet asztalára tették, lényegében nem egy nemzetnek beszéltek, hanem a hazáról szóltak, arról a hazáról, amely territoriálisán, területileg igen nagy részét foglalta el Európának — ez .a korszak főleg a török háborúk korát jelzi —, amikor még nem a magyar nemzet, hanem a magyar haza volt a költők elsősorhani mondanivalójának központja; Balassiék hazáról beszéltek, a -haza védelméről, a haza volt nekik az, ami mint kollektívum ösztönzést adott arra, hogy kifejezzék gondolataikat, érzésüket. Ha ezt egy körben képzeljük el, egy óriási kört fog át a térképien. Ha tovább megyünk, évszázadokon keresztül nyomon követjük, látjuk azt, hogy ez a kör ugyan szűkül egy kicsikét területileg, mégis magasabbra emelkedik, eljutunk a reformkorba, amikor a magyar költők fölfedezik a nemzetet, a magyar nemzet nevében szólnak. Egy független Magyarországért harcolnak, amikor nemcsak hazáról, hanem a nemzetről van szó, tehát a magyarságról. Ez a kör kisebb, mint a haza fogalma, mégis tovább léptek költőink, és a huszadik század első évtizedeiben egyszerre észrevették valami mást is a nemzeten belül, fölfedezték az osztályt, tehát még szűkítették a kört egy kicsikét, még magasabbra emelkedett így spirálban és eljutunk a napjaink költészetéig. Azt látjuk, hogy nem is haza, nem is nemzet, nem is osztályszempontok szerint próbálja a magyar költészet megragadni a legfőbb mondanivalóját, hanem eljutottunk egy ponthoz, az a pont az ember, a modern ember, a mai ember, a szocialista ember.

125