Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Syposs Zoltán: "És hát nem lesz idő!"
Könyvtárakat is. Talán csak kerül mindenre idő. Bizony, Mrs White, leszakítom utamban az élvezet meg a tudás virágait is, marokkal! — nevettem. Rámnézett kiégett, öreg szemeivel. — Igen — mondta halkan. És hát nem lesz idő!” Nem lesz idő . . ., maga is érzi: . . . Soha nem szűnik hosszú hervadástok füvek, virágok? Én is elhalok, körültem lassú lanyha lankadások, élni szeretnék — s élni nem fogok. Érzi, hogy a Mű, az Egész, a tervezett Alkotás befejezetlen marad: „Állványok, melyeket erősen megcölöpözött és magasra vont, messze a mindennapi élet és a mindennapi irodalom fölé” — ahogy Kosztolányi minősítette később. És talán akkor születnek legszebb versei „túl a végtelen formakeresés költészetének százfelé csapongó, homokbafutó korszakán, túl a viszálynak, szenvedélynek nyomorú évein”. Közben olvas, egyre olvas angol, francia, német írókat, görög és latin klasszikusokat — eredetiben, és figyelemmel kíséri a magyar irodalom jelentősebb termékeit. Posztumusz könyve harminc oldalon adja hosszú sorát azoknak a műveknek, amelyeket rövid egy év alatt olvasott, szenvedéllyel, erővel és áhítattal: „Többször elkezdtem írni ezt a jegyzéket, de mindig abbahagytam vagy elveszett. Ezt 1914. márciustól fogva írom és rosszkor kezdem, az egyetemi évek végén, mert annyit soha többet nem fogok olvasni, mint amennyit Cambridge- ben olvastam”. Az olvasott könyv címe után rövidebb-hosszabb találó kritikát közöl, gyorskapásból odavetett benyomást olykor, máskor alapos tanulmányát. Hosszan sorolhatnánk a neveket, akikhez kommentárt fűz. . . Olyan neveket, mint George Moore, az Esther Waters és Egy fiatalember vallomásai írója, Jaoob Burckhardt, a renaissance tudományos megalapozója, Russel, Dickinson, William Morris és újra meg újra William Blake, az „őrült festő-költő”, az angol preromantika „kettőslátású” megszállottja, akit Békássy „vakító tüzek fényességében” lát vagy „elveszve a bűvös violaszin hullámok sötétségében”. Aztán a magyarok: Babits („Babits magyarsága tulajdonság, Adyé érzés”), Vajda János, Gárdonyi, a Nyugat írói, és aki a legnagyobb hatással volt rá: Széchenyi. Kereken száz mű — egy év alatt, olvasójának olyan reflexióival, amelyek egy- részében későbbi komoly tanulmányok, értékes esszék bontakozhattak volna ki (I. P. Jacobsen, Macchiavelli, Leonardo da Vinci, Rainer Maria Rilke, William Blake), másrészük pedig egy készülő irodalomtörténet „cédulái” lehettek volna. Széljegyzetei fonalán további kutatásokra indulhatna Békássy életének és írói munkásságának alaposabb nyomozója. Mert azokban sok adat utal arra, hogy ez a fiatal magyar diák ismert nevet szerzett az angol irodalmi és kritikai folyóiratokban és tekintélyes írók, költők barátságával dicsekedhetett. A cambridge-i évek véget érnek; tanulmányait éppen hogy befejezi, Európa nyugtalankodni kezd, aztán kitör a háború. Békássy hazajön. „Várok és figyelek. A Rába-parti iszapban nézem kúszó kagylók nyomait, s beszélgetek barna cigányokkal. Ősz van és sokféle ködök járnak. Az őszi kikerics finom virágán halkan olvadnak egymásba a színek . . . Emberek elmúlnak, és virágok, de amíg az ősz visszatér, mindig lesz helye, ezer helye ugyanezen színárnyalatoknak. Találkoztam öreg kertészünkkel. Egész életében örült a virágoknak. Nemsokára meg fog halni, nevét elfelejtik s virágai 107
