Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kiss Dénes: "Csak ami lesz, az a virág"

rakétát. Azonban ez az embertípus (mely valóban az idősebb generációból kerül ki, de tisztelet a nagy kivételeknek) kihalóban van. Az a felfogás, hogy ami nem rám tartozik, azzal jobb nem törődni, törvényszerűen elhal. (Persze nem a zaklatásokra gondolunk, a mindenbe beleszólókra, inkább a dolog elvi része a fontos egyébként is.) Az emberiség, ha sok buktatón át is (mik éppen a „beleszólok” miatt sokasodnak, holott az ember önmagában, természetességében hajlamos egymás szeretetére) az egyetemes egymásra találásra törekszik. Ma már az egyénnek egyre több, személyén túli, távoli dolgokkal kell foglalkoznia, a hatalmas emberiség-test minden parányi sejtje egyre jobban felfogja, hogy egymásra van utalva, ha élni akar. (Általában a költői művek jobbjaiban megtalálható — persze nem szájbarágóan — az az ellentétpár, mely felvillantja egy ember fontosságát a több milliárdos testben! Egy sejt parányi voltát a dolgok méreteihez képest s azt a harmóniát, mely szüntelen széthull és összeáll magasabb fokon, a kis és gigászi dolgok érdekében.)

Kissé nagy kerülőt tettem, de azt hiszem, ilyesmire még szükség lesz később is e cikkben, mely gondolatindító kíván lenni a művészi értéssel, felfogással, befogadással kapcsolatban, s melyhez jó lenne, ha tanárok, esztéták mondanák el mindenekelőtt a véleményüket. Tudom, hogy e kérdés nem egyszerű (ó, dehogyis nem az, ha valaki rájön az ízére!), s különösen nehéz a gyakorlatban. Nem szólva arról, amikor egy kritikus valamely műről azt írja, hogy: „mit mond ez kérem a mi világunknak?” Ilyenkor sosem tudni, hogy kinek a világáról van szó? Ki az a mi? Ugyanis lehet, hogy csak a kritikus „világának” nem mond semmit egy mű, másnak azonban igen! Vagyis a mi világunk egy kicsit a múlt, egy kicsit a jelen, de nagyon-nagyon a jövő! De erre ne is térjünk ki bővebben, mert a legjobb modern festők az ilyen kritikusi „mérce” szerint semmit se mondanának a mi világunkról. Mégis, mielőtt tovább mennénk, néhány kérdés törvényszerűen előtérbe kerül még, legyenek azok lépcsőfokok a hegyhez, amire följutva, tán elég messzire ellátunk ahhoz, hogy mind többen észrevegyük a köröttünk levő dolgok ősi rokonságát, összefüggését, örök lényegi azonosságát s azt, hogy amit felfedezünk, az már a mindenség folytonos része, amire rányílik szemünk, az már megvolt, de csak általunk eszmél magára az anyag azzal, hogy a húrokról szimfónia válik le, és amikor a színekből összeáll a világ.

Talán adjunk egy alcímet, azzal kapcsolatban, amiről szólni kell, ezzel is jelezve, hogy nagyon sok dologról viszont nincs mód szólni, de azok is mind idetartoznak. Az értés változatai. Egyszerűbb vagy bonyolultabb matematikai levezetést megérteni könnyebb-e, nehezebb-e, mint például József Attila Eszmélet című versét, a Für Elise-t, egy Bartók bagatellt? Érthető-e egyáltalán a zene ugyanúgy, ahogy a vers? Érthető-e e festmény? Ha igen, akkor ez az értés azonos-e a matematikai értés fokaival? Azonos-e például egy kijelentő mondat értésével, befogadásával, felfogásával stb. Mindezektől különbözik-e mondjuk az absztrakt festészet megértése? . . . Nem, nem szaladtunk messzire, sőt, közelítgetjük annak magyarázatát, hogy miért mondható logikusnak az a tény, hogy a középiskolások jelentős részének jobban tetszik valamilyen slágerszöveg, mint mondjuk egy Illyés-vers. Valahol azt mondta nyilvánosság előtt egy nagyon bátor fiatal tanár, hogy ő szereti József Attilát, de nem érti sok versét teljesen, sőt, van amit egyáltalán nem ért, olyan értelemben, ahogy Arany János verseit. Erre mit lehetett válaszolni? Csak egyet. Nem is kell úgy értenie ahhoz, hogy szeresse. (Inkább szeretnünk kell ahhoz valamit, hogy megértsük!) De folytatva a témát, valóban nem kell a régi értelemben vett módon

97