Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője

álló létet kapott, mely független saját valóságunktól, élménykörünktől, mert maga is az élményt testesíti meg. De amikor Roger Vitrac azt mondja, hogy „az égő erdőben — az oroszlánok hűvösek voltak”, vagy Róbert Desnos soraiban: „Rose Sélavy álmában a kútból kimászik egy törpe, aki jön, hogy éjjel megegye kenyerét” — nem a verset érezzük, hanem a szavakat, melyek egymástól függetlenül lebegnek, léttelenül és jelentéktelenül, s nekünk kell összeraknunk őket logikai egységgé, valósággá.

Breton példái ezek, aki szürrealista kiáltványában elégedetten teszi hozzá: „Van itt anyag, amivel a szellem többféle igényét is ki lehet elégíteni.” Elhisszük Bretonnak, hogy a szellem „másra érett, mint szelíd örömökre”, de hozzá kell tennünk, hogy a hatás, a versélmény hőfoka ebben az esetben elsősorban a befogadó szándékától függ, mert ha a valóság csak metafora, a szavak pedig titkos jelei a tudatalatti mélytengeri áramlásnak, akkor az, akinek nincs e rejtjelekhez kulcsa, tétován és gyanakodva állhat csak a sorok között, melyekben minden esetlegesnek, véletlen játéknak tűnik. Pedig az új költészet demokratikus teljességre törekszik, s ebben valamennyi modern áramlat megegyezik. Eluard az emberiség egységének veszélyét látja „a szó abszolút szabadsága ellen a gyakorlati józan ész nevében kimondott tilalomban”, René Char pedig úgy véli, hogy a vers „annak teljességét jelentheti, amit az egyén dicsekvése csak vázolt vagy eltorzított”. De a szó felszabadítása, amitől a modern líra kollektív élményt remélt, inkább az irracionális önkény felé tolta el a költészetet, s hiába hirdeti Henri Michaux, hogy „a szándék a művészet halála”, épp ez a felszabadító szándék, a vélt keresetlen és természetes programszerű erőszakolása nyomta rá bélyegét a modern költészetre.

S ezzel csak a távolság nőtt a vers és olvasó, költő és közönsége között, mert az egyedi élmények végösszege sem adhatott kollektív emóciót, amikor hiányzik a közös szemlélet és szándék homogén közege, s ezért hiányzik a jel- képrendszerek közös kulcsa is. De még valami más is. A háborúk, a politikai türelmetlenség szaggatta Európa nem azonos látószögből nézi a valóságot s ezzel együtt a művészetet, s a remény sem egyforma, amit a valósággal s az abból kinövő művészettel szemben táplál. Az egyenlőtlen társadalmi fejlődés következtében a szellemi áramlatok iránti fogékonyság is különböző volt, amit szintén nem szabad figyelmen kívül hagynunk. A magyar líra a múlt század derekán ért meg a klasszicizmusra, prózánk pedig ötven év hátránnyal érte be az európai realizmust, és mindkét esetben nemzeti feladatok szabták meg mondanivalóját. Az sem véletlen, hogy Kassák és köre csak periférikusán hatott: Ady szimbolizmusát a magyar valóság határozta meg, Illyés, de még a nagy európai sémákban gondolkozó Babits líráját is a nemzeti jelleg emeli ki s teszi maradandóvá.

Ez azt mutatja, hogy a nemzeti közösségek még mindig elegendő kohéziós erőt jelentenek, ami útját állja, vagy legalább színezi a modern áramlatok szintetizáló törekvéseit. De nemcsak erről van szó. A hagyományból kiábrándult líra elméleti érveket keresett és legtöbbször talált is, de ez a megfordított értékrend nem volt elég meggyőző, hogy kitörhessen a szekta-közösség zárt köréből. És a jövő? — kérdezhetjük, miután úgy tűnik, hogy a költészet kimerítette mindazt a lehetőséget, amit a hagyományos líra nem azért mellőzött, mintha nem tudta volna megcsinálni, hanem egyszerűen azért, mert nem tartotta a költészet részének.

94