Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője

Béget, amely a korábbi társadalmakban meghatározta létét, szektákká szerveződött. „Az új irodalom a szabadító akarat kapunyitója” — hirdette Kassák 1915-ös patetikus programja, a dadaisták pedig egyszerűen azt ígérik, hogy mozgalmuk minden tagja egyszemélyben elnök is! Persze ősökre is szükség van, s a primitív bálvány lassan hivatalos istentisztelet tárgya lesz, mely „a felfoghatatlan gondolat megfogható formája” (August Macke), ami persze nem tnond semmit. Sokkal fontosabb, hogy a „felfoghatatlan megfogható formája” szabályt reveláló példaképpé válik, szent és titokzatos eszménnyé, a boldogító ösztön inkarnációjává.

Hozzá kell tennünk, azzal, hogy az európai szellem szabad egysége felbomlik, az önkény és a végletes szubjektivizmus kap polgárjogot, innen pedig már csak egy lépés az „őstehetségek” címszó alá bújt dilettantizmus, s szükségszerűen el kell jutni az elmekórtan példatárához is, melyben a végső és feltétel nélküli ösztönösség ünnepli az emberiség egyáltalán elérhető diadalát.

Az árutermelő szabadverseny egyre jobban elidegenítette az alkotót saját munkájától, s egy roppant gépezet névtelen részévé tette. A munka örömét a szükségszerűség váltotta fel, s a felismerés, hogy „köztünk a roppant, jeges űr lakik”, a kiábrándulást és az elvágyódást táplálta. Így lett a lisszaboni piac szenzációjából előbb a romantika távolba vesző jelképe, majd — csalódva és elfáradva — miután az összezsugorodott földgolyó már a romantikus vágyaknak sem tudott otthont adni, a lázadás végső lehetőségeként csak a módszer maradt meg. Novalis még „a reálissal párhuzamosan futó sorozatokról” beszélt, de a sokszoros csalódás a reális árnyékból is elhúzódott, hogy helyet adva az irracionálisnak, az ösztön alkalmi és egyedi indulataira bízza magát. „írj gyorsan — tanácsolta André Breton —, a szavak s az egymást követő szócsoportok a legnagyobb mértékben szolidárisak.” Ez a feltételezett szolidaritás vált a modern líra alapjává.

Látlelet

A szektákba szerveződött líra, mint egy modern misztérium, csak önmagában hathatott, a kívülálló kezében kommentárral közeledhetett csak hozzá, s megértéséhez előbb el kellett fogadnia a szekta játékszabályait. A hagyományos költészettel szemben ez a legszembetűnőbb különbség, mert nem a verssorokból építjük fel magunknak az élményt, hanem az előlegezett szekta-élmény igazolja a vers értékét. A megértés közvetett: előbb az értelem és szándék közeledik a vershez, s ha valahol vakvágányra fut, a vers egésze látja kárát, mert a költői élménnyel már nem tudunk közösséget vállalni. A modern líra nyomában ezért nem jár lelkesedés; az azonosulást csak az egyéni megértés változtathatja beleéléssé.

Kosztolányi a teljes hagyományt igazolta még: „A vers tárgya egyáltalán nem azonos magával a verssel. Mihelyt egy hangzót elmozdítunk a helyéről, már más lesz, nem kicsit más, hanem egészen más.” A hagyományos vers „tárgya” megfoghatatlan, nem fordítható le prózára, mert a laza mondatok között szétesik, érdektelenné válik. Kelthet-e érdeklődést az, hogy valaki befordult a konyhára és pipára gyújtott? Vagy a fiatalember csillagot választ a lánnyal, akiről csak annyit tudunk, hogy Erzsikének hívják, ami jellemzésnek vajmi kevés, s csak a vers tömör, egyértelmű kerete emeli ki az érdektelenségből, s ekkor már nem mint elbeszélés, a valóság része hat, hanem ön93