Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője

szórtak a múltra és sürgették a megváltást. Ellentmondó szándékok keresztezték egymást, miközben a fetisizált elmélet mindent elborított, s a tudomány és technika hiába terjesztette ki a megismerés határait, a világkultúra szép szintézise — úgy tűnik — nagyon távoli ábránd az eszmék zűrzavarában és a politika hatalmi törekvéseinek hálójában vergődő emberiség számára. Sőt, mintha épp a technika és tudomány váratlan előretörése mosta volna el a jövő reményét, amorf aggodalommá változtatva minden hitet, s nem is alaptalan ez a sejtekbe ivódó aggodalom: a történelemben először fordult elő, hogy egy beláthatatlan következményű felfedezés, mint az atomerő hasznosítása, már nem békés erőkből váltott át harci célokra, hanem megfordítva, a pusztító erő felismerése sürgette cinikus kidolgozását. így~alig van csodálkozni való azon, hogy irodalomban, képzőművészetben szinte reakciószerűen megjelent a végső pusztulás vigasztalansága, teljessé téve a századforduló programszerű dezilluzionizmusát.

Futamok, történelmi témákra

A romantika szabadságot hirdetett és az egyetemesség igényével lépett fel, s hitt abban, hogy a határok kitolása önmagában is a minőség fogalmát jelenti. Friedrich Schlegel ezért nevezte ,,az egyetemesség haladó költészetének”, Novalis pedig azt vallotta, „romantizálni annyi, mint minőségileg meghatványozni a világ értelmét”. De ez a minőségi meghatványozás a valóságban alig volt több a földrajzi határok hivalkodó kitágításánál, amely az érzelmi lázadással párosult, a kaland és a mesebeli azonban csak az elérhetetlen utáni sóvárgást növelte; a titokzatos Kék Virág a vágy szavára sem nyílott ki. Hitét a földrajzi felfedezések táplálták: a korábbi századok Európája szűk városokba zsúfolta kincseit, s most egyszerre kapuk nyíltak a négy égtáj felé.

Egy évszám kívánkozik ide: Tengerész Henrik 1442-ben hozta Európába az első négert, s közszemlére tette Lisszabon főterén. Az alkalmi látványossággal elindult több évszázados útjára a vadember legendája.

Először Montaigne tett vallomást, s „egyszerű”, tanulatlan vendégére” hivatkozva már Európát marasztalta el „hiábavaló és léha mesterkedéseivel”. Az egyre jobban fáradó Európának szüksége volt az illúzióra, mely mögött azonban nem nehéz felismerni a társadalmi mozgatóerőt: a kapitalizmus erősödése egyre több embert szorított a társadalom perifériájára, s vigasznak is, biztatásnak is jó volt, hogy valahol, még az elérhető határán, romlatlan emberek élnek szent testvériségben. Nem jött el még a forradalommá szerveződő tömegek kora, is a jámbor öncsalásból nemzedékek éltek; tudjuk, Kölcseyt is foglalkoztatta a gondolat, hogy kivándorol az Új Világba.

Ami kezdetben vigasz és elvágyódás, a XX. század fordulójára megfogalmazott program lesz, bár ekkor is csak a kiábrándulás és az illúzió táplálja, nem pedig a megértés kiegyenlítő szándéka. A borneói vagy elefántcsontparti ismeretlen szobrász ezért nem jutott el ekkor sem az európai kortárs rangjáig, helyette annak tagadása lett, s amikor a modernista törekvések a primitív népek jelképrendszerével érvelnek, csak a hagyományos értékeket akarják kikapcsolni. Baudelaire még romantikus jelenség, csak a líra témakörét akarta kitágítani, s Verlaine sem érzett maga mögött mozgalmat. „Szimbolizmus? . . . nem értem . . . Alighanem német szó. Mi az ördögöt jelenthet?” — válaszolja egy körkérdésre. De közben az elmélet már átvette a vezérszerepet, egymást érik a manifesztumok és a jelszavak: a művészet, miután elveszítette azt az egy92