Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A költészet jövője
séget jelent, s a rész nem önmagát szolgálja, hanem az egészet gazdagítja. Ebben az egységes szemléletben az időrendiség is elveszti jelentőségét: az eszményt nem az emlék és ismeret formálja, hanem az azonos hőfokú élmény. Az elmélet is a közösségi élményhez igazodott: az esztétika alkalmazkodás és alkalmazás, s amikor a szabály megmerevedett és fontoskodó pedantériává vált, mint a francia klasszicizmus esetében, az alkotó kedv apadt el, mert az önállósult elmélet csak szürke utánzást eredményezhetett. Hátrányát kizárólag Európa-központúsága jelentette, ezért történhetett meg, hogy a népköltészet felfedezése is elsősorban egzotikumával keltett figyelmet, hatása lassan szívódott fel, a távoli földrészek művészete pedig a néprajz kizárólagos fennhatósága alá került. Babits is Európával azonosította a világ- irodalmat, mert a többit csak ,,a néprajzi vagy történeti kíváncsiság” igazolja. De a világ közben kitágult, s bár az európai szellem nem vesztette el szupre- mációját, végképp az idegen kultúráktól sem zárkózhatott el, amelyek előbb a kalandot, majd a termékenyítő gazdagítást ígérték. A táguló világ az egyetemes kultúrát kínálta, Donatello vagy Michelangelo mellé odakerült az ismeretlen borneoi vagy elefántcsontparti kortárs szobra, s joggal lehetett volna remélni egy világkultúra boldog szintézisét. Azonban egészen más történt. Az első jeleket Hegel látta meg a német klasszika látszólag felhőtlen egén: U polgári társadalom nem kedvez a művészetek fejlődésének, s az eszmény, melyet a szubsztancialitás és individualitás egysége jelent, felbomlik. ,,A szobrok holt tetemek most — olvassuk A szellem fenomenológiájában —, melyekből eltávozott az éltető lélek, mint ahogyan a himnuszok szavak, amelyekből eltávozott a hit: az istenek asztalai szellemi étel és ital nélkül valók, játékai és ünnepei nem nyújtják a tudatnak azt az örömérzést, hogy egységben vannak az isteni lénnyel.” Mit lehetett remélni? A XIX. század második fele egyre világosabban érezte a válságot: Burckhardt reneszánsz-kultuszát a menekülés kényszere váltotta ki, Nietzschét az olasz égbolt derűje sem enyhítette, s egy próféta ihletettségével követelte minden érték átértékelését, Lamartine pedig a technikai felfedezésekre hivatkozva úgy érezte, hogy ,,a költők óráról órára feleslegesebbé válnak a modern társadalmakban”. A folyamat lépésről lépésre nyomon követhető: a kezdeti aggodalom, mely egyenes arányban növekszik az árutermelő szabadverseny előretörésével, a századforduló éveire program- szerű dezilluzionizmussá válik. A végső reményt az elmélet ígérte, mely háttérbe szorítva a művet, szinte provokálta a művészetet: előre jár, irányt szab, s minden alkotás csak igazolás, illusztráció lehet, mely az elméletnek köszöni létét. Ma már tudjuk, ha a szabályok mélyén lappangott is remekmű, a szabály ellenére, attól függetlenül jött létre, de végeredményben az utólagos igazolás sem adott menlevelet az öncélú elméletek sorának. A kollektív szellem Európája mindig önmagát fejezte ki: Homérosz vagy Dante verssorai nem meggyőzni akartak, hanem ábrázolni, s a közös valóság képében mindenki magára ismert; az irodalom nem az egyéni ismeretek, hanem a kollektív élmény függvénye volt. A társadalmi válság, a nagykapitalizmus törvényszerű velejárója, a művészetben sajátosan jelentkezett: a művésznek egyéni mondanivalójához egyéni műértőre, mondjuk így, „fogyasztóra” van szüksége, hisz — bárhogy is vesszük — maga is árutermelővé vált. A kiábrándult évtizedekben, melyeket apokaliptikus háborúk is szaggattak, a biztos szót a szabályoknak kellett volna kimondaniok, de maguk is a társadalmi válság tükörképeiként csak abban lehettek egységesek, hogy átkot 91
