Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István

A seb majd egy évtizeden át kínozta. Már 1954-ben úgy érzi, hogy „a vélt / éden gyöngy kapuja / becsapódott” (Csoda), nem sokkal később a közelgő viharokról mond szorongó sejtelmeket: „Tartja magát még tömör koronájuk. / Meddig? — mintha már dörgést hallanék” (Fagy előtt). Korábban a bajok és gondok is küzdeni küldték (Amit naponta, Az a nehéz), most vannak pillanatok, mikor a kései, tragikus Vörösmarty sorsába képzeli magát: „Súlyát egy percre vállamra vettem, / s érzem, amikor megmozdulok: / sírnak, ropognak, fájnak a bennem / világot tartó idegdúcok” (Vörösmarty estéje). Megsokasodnak az elégedetlenség, a nyugtalanság, a belső lázak jelei. Az Örökké lázban, A nép neve, a Tücsök a szobában, a Fák siratása, az Akácfa a közélet gondjairól vagy a személyes megfáradásról szól. Simon István egyre kevésbé a boldogság és a biztonság dalosa, derűjét fájdalmak felhőzik, úgy érzi, édeni ifjúságát végképp lezárta a történelem:

Van akit bűn — engem hiány nyomaszt.

(Vagy a világ förtelmes bűne?)

Adjátok vissza ifjúságomat, mindig csonka leszek nélküle.

Ha lehet, adjátok vissza nekem, láthassam csak, hogyan lobogott.

— Már lehetetlen! A történelem ráfordította a lapot. . .

(Lepke és példa)

„Érzem, hogy egyre inkább / becsapnak az emlékeim” — panaszolja a Huszárokban, kiűzetve a paradicsomból, mint akit megcsaltak az idők. S e fájdalmakhoz még újabbak járulnak: a magány szorítása (A légkörön belül), az elmúlás kísértő rémülete (Elégia prózában). Visszatekintve mintha nem is derűs évekre látna, „lét szorította sorsa panaszát” hallja a múltból, s keserűen vallja be kudarcait: „az életem annyi botlás / és mennyi álmom a romhalmaz” (Csillagot láttam).

Vajon válságba jutott Simon költészete? Korántsem, sőt most vagyunk tanúi annak a második emelkedésnek, miről elébb már szóltunk. Simon István most éli át a történelem és a személyes sors diszharmóniáit; átéli őket, de nem válik legyőzöttjükké. Sőt: a diszharmonikus élményekből és felismerésekből új rendet, tartósabb és teherbíróbb harmóniát alakít. A válságból — mit sokáig rejtegetett, végül mégis feltárt — kipróbált eszményei segítik ki: a természet, az élet folytonosságának tudata, az otthoni közösség megtartó ereje. „Ma virággal s majd gyümölccsel! / Engem, kit a tél bűvölt el, / tavasz, oldj fel, jöjj, segíts. / Töltsd meg szívem olyan dallal, / ami gyógyít és vígasztal / sebzett embereket is” — fordul a természet örök rendjéhez (Tavaszi egyveleg). Épp ily bizalommal idézi maga elé a paraszti életet: a folytonosság és biztonság örök példáját, amit Reymont nagy regénye a maga teljességében állított egykor elénk. „Törtek sok századon át, / pestisen át, / háborún át, / de évenként egyszer csak vígan kidalolják / teli torokból, / világgá szórják a tavaszi porból / a nagy himnuszt, az álleluját” — a Húsvéti körmenet ebbe a paraszti biztonságba, természetes reménybe fogódzik. A Napraforgó pedig újra a közösségről beszél, ő kínálja Simonnak az igazságot, a megnyugvást, a végső harmóniát- Észszerű emberek, rokonaim, ki tudja / nálamnál jobban, hogy a biztos találat ott van / a ti kezetekben, mert ti csak nagyobbak / s győztesek lehettek, a ti időtök

79