Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
Itt is, ott is lányok nevetése akad a langy szellő fésűjébe, s messziről is villog, mint a lengő pipacs, a sok pirosló fejkendő. A világ csupa ragyogás és meghittség, a Hajnali lakodalmasok, a Cirkuszosok után, a Lánynézőben öcsémnél, a Csicsergő, a Fecskék költője mindennel személyes barátságban él, az édeni boldogság bennszülöttjeként. Még a csillagokkal is: „Csak a csillag van / most is a táj felett; / mintha sapkám hegyén égve / egész kapunkig kísérne” -— mondja a Hazafelé ben. A „pannon idill” öröksége ez, szelíd összhang, mit táj és életforma ajándékoz a Dunántúl költőinek. Simon azonban nem elégszik meg a pannon ajándékkal, a bukolikus életörömmel. Első verseinek egyikében önmagát is elhelyezi a táj pasztell-színei között: „térdemen a kíváncsi sugár / böngészi a könyvet, a víg Moliére-t” (Péter-Pál előtt). Az aratásra váró vidék és a Moliére-t lapozgató diák montázsa több játékos ötletnél: e friss képben valami fontosabb jelentkezik, em- berileg-lírailag egyaránt. Simon István költészetét ugyanis nemcsak a természet és a környezet ajándékozza meg a boldog összhang élményével, hanem a történelem is, az országos emelkedés tudata. A nagy újrakezdés éveiben vagyunk: a háborúba s hadifogságba taszított ifjú most ünnepli menekülését, most jut túl a keserves tapasztalatokon, most válik személyében is részesévé az emelkedésnek. Egyetemre kerül, az Eötvös Kollégium diákszobáiba; egyszerre éli át a parasztság történelmi perének győztes befejezését és az otthonra találás örömét. Eddig kisemmizettnek tudta magát, a történelem áldozatának; most nyertes lesz, akinek elérhetővé váltak az eszmélkedés álmai, aki illetékessé lett az ország gondjaiban. „Minden pórusomon millió pici hangya / nyüzsög, s áram fut a talpam alatt” — hangzik a boldog vallomás abban a versben, hol a neki jutott új életet: a város, a tudomány világát veszi birtokába (Reggel a kollégiumban). A gazda szemével néz szét az épülő új hazában (Épülő vasút), felelősségtudatra gyújtja magát: „élet — hát a rámeső részben / a jövőért és mindenért / én vagyok a felelős” (Szólj, erdő). Eddig sem volt társtalan: a természet és a falu védve vette körül; most mégis a révbe-érés boldogító tudatával keres magának helyet a nagyobb közösség, a nép soraiban: Kezek, alkotó hatalmas kezek, ím itt vagyok, ide emeltetek. S emeltek még! Sok millió tenyér olajos-földes széle összeér, ring alattam; hát ez lett a hazám, ez a hatalmas tenyér. Igazán most érzem csak, hogy dolgozom. (Emelő kezek) Az ifjúság az otthontól a közéletig ível, de a költő a tágabb világ kedvéért sem lesz hűtlen a szőkébb környezethez. Sőt, inkább az örökségül kapott éden természetéhez igazítja a megszerzett eszményeket, hazai flórával ülteti be a meghódított csúcsokat. A fiatal Simon István közéleti elkötelezettsége a szülői házban kapja az első leckét: „Én majd küzdők” — mondja, miközben dolgos apjára tekint (Zeng a fűrész). A falusi élet képeiről mintegy természetes mozdulattal 72
